Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-10-25 / 43. szám

(a négy bevett vallásból voltak választva) még az udvar elé sem bocsátották. A református és evangélikus egyház képviselői is (gr. Teleki Mihály és Binder Péter, szebeni tanácsos) csak a toscanai nagyherczeg közvetítésére nyertek kihallgatást. Ez alkalommal 1742. márc. iS-án egy sérelmi felterjesztést nyújtottak be a császárnőhöz, melyben előadták a 3 nemkatholikus egyház sérelmeit. Bod közli az egész hosszú okmányt (304—-325. 1.) Mélyen megragadó rajza ez az akkori, minden jogot és törvényt kigúnyoló állapotoknak és épen megrázó, midőn a forrást, «a vallásos fanatismust» (nimium religionis zelus) jellemzik, melyből a baj ered. Á kegyes és lelkiismeretes uralkodóknak azt nem lehet tulajdonítani, ez ellen kezeskedjenek gyakran ismételt esküik; ellenben kevésbé tévedne az, ki a 3 bevett vallás oly szomorú bántalmazásának bűnét a katholikusoknak tulajdonítaná. «Igen — igy kiált fel a fölterjesztés — saját polgártársaink, a mi rokonaink és atyánkfiai, kik velünk egy vérből származtak, kiket ugyanazon unió köteléke és esküje köt össze, azok gyűlölnek minket, polgártársaikat, vérrokonaikat, oly sok oldalról atyafiaikat minden természeti és isteni törvény ellenére.» Ezen és még más súlyosabb erre következő panaszok által, melyek egész irtózatosságában mutatják, hogy mennyire feldúlva, elkeserítve és megmérgezve volt az ország egész élete, a tények, bizonyítékok és kívánalmak hosszú sorozatának rajzában igyekszik a felterjesztés kimutatni, hogy Erdélynek, ha segítség nem érkezik, ezen halálos betegségben tönkre kell mennie. Bod, ki nem egészen bizonyos, hogy vájjon a felterjesztést egészen az általa közölt formában nyujtották-e be, hozzá teszi, hogy annak semmi eredménye sem lett. E helyett közli a régi vallási törvények megváltoztatását, mit az 1744-diki szebeni országgyűlésen a kath. egyház javára tettek és felsorol egy csomó viszszaélést, mi felett a protestánsoknak panaszkodniok kellett, többek közt a külföldi egyetemek látogatásának tilalmát. Midőn a gubernium 1764. szept. 2-kán felszólitá őket, hogy gondoskodjanak alapról egy erdélyi főiskola felállítására «az a-katholikus ifjúság részére», mit ő felsége augusztus 24-diki legfelsőbb rendelete szerint felállítani szándékozik, a protestánsok (a reformátusok nevében gr. Lázár János és Teleki László, az evangélikusok nevében v. Rosenfeld Mihály és Binder Péter v. Sachsenfeld) 1764. október 7-kén a guberniumhoz benyújtott előterjesztésben tiltakoztak azon veszély ellen, mely ebben a külföldi egyetemek látogatása iránt rejlik, és hivatkozva a hazai törvényekre, megragadó kifejezést adnak az ily események felett érzett mély lelki fájdalomnak. Az 1764. nov. 27-ik legfelsőbb leirat ezért megróvja a «minus convenientem in hac repraesentatione scribendi licentiam» és ragaszkodik a rendelethez. Jellemző ezen korra nézve az is, hogy, midőn a reformátusok, köztük főrangú magyar nemesek, guberniumi hivatalnokok, 1760-ban Szebenben a Segesvári Udvarban egy* bérlett helyiségben nyilvános imaházat akartak berendezni és állandó lelkészt alkalmazni, a gubernium óvást emelt ez ellen, mivel az a szebeni kathölikus plébánusra nézve sérelmes lenne. Az esztergomi generális vicarius is (az érseki szék ürességben volt) fellépett ez ellen, és Mária Terézia 1760. jun. 2-diki leiratában fentartotta a tilalmat, a reformátusoknak csak magán vallásgyakorlatot engedve valamelyikük lakásán. A VII. fejezet a ref. főconsistorium felállításáról (1709), a VIII. a zsinatok szervezetéről szól; a IX-dik tudósít azon belső zavarokról, melyek főleg a ref. egyházi tan terén támadtak, s melyek régóta feledségbe mentek. Az erdélyi mágnás családokról a X-ben emlékezik meg ; a XI. az 1751-ben Baselben nyomott magyar biblia sorsát irja le, a XII—XVI. fejezetek a nagyenyedi, sárospataki, debreczeni, kolozsvári, marosvásárhelyi ref. kollégiumok történetének szentelvék. A III. kötet szövege kritikailag kevésbé korrekt, mint a más kettőé; a hibás pontozás is sok helyt nehezíti a megértést. Magyarország és Erdély egyháztörténelmének kutatói, és mindazok, kik a nyilvános élet terén működve szükségét érzik annak, hogy a nép lelkülete alakulására és ez által az ország történelmi fejlődésére befolyással biró szellemi hatalmak mélyebb megértésére jussanak: e munkát többé figyelmen kivül nem hagyhatják. Közli: Dr. Kovács Ödön. BELFÖLD. Visszapillantás a tiszántúli egyházkerület közgyűlésére. Az őseredeti, s eddig minden más idegen vegyLiléktől féltékenyen őrzött presbyterialis rendszer hívei az 1891. év szept. 24-ikének reggelén vérmes reményekkel s rájuk nézve kecsegtető kilátásokkal gyülekeztek össze a debreczeni főiskola díszes tanácstermében, részt veendők a tiszántúli egyházkerületi közgyűlés tanácskozásaiban és elvi megállapodásaiban. Hogy is ne reményelték volna a régi alap tisztán való megtartását, a midőn általánosan tudott tényként állott mindenki előtt, hogy a zsinatot előkészítő ((Törvényjavaslata czimű munkálatot illetőleg az egyházmegyék többsége az elvi főkérdésekben a puritán presbyteri szervezet alapjára helyezkedve nyilatkozott és terjesztette be határozat alakjában kívánságát. És óh mily keserű és leverő volt a reménykedők kiábrándulása 1 Mennyire igazuk lett az egyes aggodalmaskodóknak, kik azon kijelentés és biztatásra: «ne féljünk, ne tartsunk semmitől, az egyházmegyék nagy számmal sorakoztak a mi álláspontunk mellett, elannyira, hogy ezt leverni, leszorítani nem lehet, nem szabad», azzal feleltek: «majd meglássátok, hogy le fognak bennünket szavazni!» Sajnos, hogy a Kaszandrák feltevése valósult, a tiszántúli egyházkerület gyűlésének többsége által az eredeti, a tiszta presbyteriális szervezeten rés lett törve, melyen a konzisztorialis régimén s — ne adja az Isten — ennek nyomán a messze jövőben az episkopálizmus is könnyen beékelheti magát egyházalkotmányunkba. Nem fogok rekriminácziókba bonyolódni s nem is jajveszékelek, az «aprehenzióra» pedig a többségből ügyes taktikával és hatalmi fölénynyel mesterségesen leszorított kisebbségnek nincs joga és oka, legfelebb okulnia kell, hogy más alkalommal legyen elővigyázó és minden eshetőségre kész, ne támaszkodott volna most is pusztán a méltányosságra, mely kellene, hogy még egy oly erkölcsi testületben — mint az egyházkerületi közgyűlés, tiszteletben tartsa s elhatározásánál figyelembe vegye azon egyházmegyék nagy többségének nyilatkozatát, mondhatnám akaratát, a mely egyházmegyéktől veszi létezését s kormányzási jogát maga, az egyházkerületi gyűlés is. Ámde ezzel szemben az lett kijelentve, hogy az egyházkerületi közgyűlés nem lehet csak olyasmi regisztráló testület, mley