Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-09-27 / 39. szám

Az említettek egyike egy hatalmasan megtermett bandzsa férfiú volt, a ki nem tudom melyik vidék tájszólásán, kétségbeejtő bőbeszédűséggel terjesztette a felel cezeti gyűlölséget, különösen kikelvén ágost. evang. prot. testvéreink ellen, hátrább tévén őket még a mohamedánoknál is. Hangja erősen rekedt volt, s mint később megtudtam, nem a sok predikálástól. Öltözete kopott és tisztátalan, modora faragatlan, az egész ember külsejében, és beszédje által megnyilatkozó jellemében visszataszító jelenség volt. A másik, midőn egy nyilvános helyen megláttam, feltűnt egész a piperkőczségig menő kicsiszolt csinossága által. Egy általa először látott, különben jelentéktelen egyénnel beszélgetve, rendkívül sokat hajlongott, s alázatossága nem az «evangeliumi», hanem a ((szolgai)) jelzővel volt volna jellemezhető. Gondolram magamban: milyen szép kis boltos legény ez! S tűnődtem, vájjon : kinek az üzletében szórja ő kedves bókjait, s hinti mosolyának rózsáit?! Lehet képzelni, milyen ijedtség fogott el engem, midőn bemutatta magát papi minőségben ! Hol található ezek egyikének vagy másikának föllépésében a prot. papnak imponáló méltósága, melynél a magatartás igénytelen fesztelensége figyelmet ébreszt; a tekintet önérzetes nyíltsága tiszteletet parancsol ; a beszéd keresetlen, egyszerű nemessége és tartalmassága lebilincsel; s az egyszerű, fekete ruhás ember csillogás nélkül is érvényesíteni képes magát e zajongó, anyagias korban szellemének műveltsége és szabályozottsága, s jellemének minden tettéből kisugárzó ragyogó tisztasága és fenkölt férfiassága által, s bizalmat gerjeszt és tiszteletet parancsol az ügy iránt, melynek apostola ?! Ha a szentírás, a mi vezérszövétnekünk, az eltévelyedett juhot oly nagyra becsüli, nekünk is nagyra kell becsülnünk nyájunknak a viharok által szétszórt tagjait, reform, hitfeleinket, s összegyűjtésükre pásztoroknak nem a selejtesét, hanem a javát kell kiküldenünk, a kik meg tudnak küzdeni az olálkodó fenevadakkal épp úgy, mint szembe mernek és tudnak szállani a dúsgazdaggal is, aki nyájának szeri-számát se tudja, mégis a szegény ember báránykája után áhítozik. Vájjon le kell-e írnom a bátor és lelkes pásztor tulajdonságait a híven őrködő pásztorok buzgó serege előtt, azon közönség előtt, mely e sorokat olvassa? Azon közönség előtt, mely nagyon jól ismeri a «derék ember» és a «h!tvány kis ember» kifejezések értelmét a papra alkalmazva is? A külsőségre alapított eme felfogás bizonyára gyöngéje népünknek, de könnyen kimagyarázható azon körülményből, hogy a nép kiváló testi előnyökkel ékeskedik. De, ha már megvan e gyöngeség, számításon kívül hagynunk nem lehet, s a pap, kit közéje küldünk a szóban forgó czélzattal, legyen külsőleg is derék ember, azaz legyen termetes és lehetőleg szép férfiú, vagy legalább legyen olyan, hogy hitvány kis embernek nevezni ne lehessen. Hivatkozzam-e példákra? Talán egy is elég lesz. A h..« ember pl. könnyedén veszi, s nem is igen tartja nagyra papjának nagy tudományát, mert hiszen azért pap, hogy sokat tudjon; van elég pap, a ki tudományáról híres, hanem papjának saulusi termetére büszke, s inkább elengedné annak összes orientálista tudományát, de mózesi szakálát leborotváltatni nem hagyná, ha tőle függne ! Legyen a misszionáriusnak hatalmas, szép hangja, mely valódi szónoki tehetség szolgálatában áll. Legyen egyszerű, de elegáns ruházatú, hogy külső megjelenése egy valódi úri ember hatását keltse fel. Fontos külsőség ez is, kivált e vidéken, hol olyan módon dotált r. kath. és gör. kel. plébániák vannak, hogy az azokat elfoglaló plebánusok egy jó része vagyonánál fogva akár négy lovon járhatna minden feltűnés nélkül. De nem elég, hogy a nép a maga szempontjából deréknek tartsa a papot, hanem az csakugyan derék is legyen, a szó legnemesebb értelmében. Egy menydörgő hangú bálvány-szép ember összecsődítheti a szétszórt tagokat, de összekapcsolni magasabb szellemi és erkölcsi tulajdonok nélkül nem lesz képes soha ! Legyen tehát a misszionárius papnak ne csak theologiai képzettsége a legkiválóbb, hanem általános tanultsága és társadalmi műveltsége is oly fokú, hogy ugy hívei között, mint bármely művelt körben is tiszteletet és elismerést szerezzen a prot. papi névnek ; mert szép az, ha a papot saját hívei magasztalják, de ha a dicsérő szó idegenek ajkáról származik : ez a papnak varázs-hatalmat kölcsönöz hívei fölött. De a legképzettebb férfiú is visszatetszést idézhet elő személye és türelmetlenséget az általa képviselt ügy iránt, ha nincs kiváló, finom érzéke a mások jogainak, érzéseinek s meggyőződéseinek tiszteletben tartása iránt, a ki talán előfordulható esetekben a küzdelemre kényelmesebbnek tartja a gúny nyilait, mint a bölcs mérséklet által sugallt argumentumok súlyos köveit, feledvén, hogy amazok csak sebeznek és bosszúra ingerelnek, míg ezek állandó hatásuknál fogva kérlelhetetlenül agyonnyomnak. Legyen tehát a prot. misszionárius pap jellemére nézve szilárd, érzéseiben gyöngéd, mindenki iránt kíméletes, saját jogait szilárdan, de nyugodtan védő, de a máséit tiszteletben tartó. Társaságban legyen igénytelen, de figyelmes kicsiny és nagy iránt, a nélkül, hogy papi méltóságából csak egy vonalnvit is feláldozna. Legyen terhes hivatalában fáradhatatlan és apostoli buzgóságú, hívei iránt türelmes, barátságos, de tekintélyét soha fel nem áldozó. Még a vidámság pohara mellett is legyen mindig pap, az Istennek választott szolgája, a ki midőn hívei örömében részt vesz, még akkor is prédikál nemes példája által. Hogy miért kell ilyen misszionárius lelkész közibénk, a milyet itt a külső és belső tulajdonságok fővonalai szerint vázolni törekedtem, erre nézve az önként értetődő okokon kívül csak egyet hozok fel. S ezen súlyos ok a hitbeli buzgóság hanyatlása. És ha a hitbeli buzgóság hanyatlóban van a rendes, szervezett egyházközségekben is, a hol pedig a hamvadó tűz napról-napra újabb táplálékkal élesztetik : mennyivel inkább meghidegülhetett a hit melege szétszórt hitfeleinknél a vallásos gyakorlatoktól éveken át tartó elszokás által, s meg annálfogva is, hogy egyrészt a szegénység terhe, másrészt a vagyonosabbaknál a materialismus ördöge még szinte kedvelt etővé teszi ezen állapotott, mert nem kell papbért fizetni. Ezért kell egy misszionárius papnak a szép alak és hang, valamint a művelt szellem és szeplőtelen erkölcs varázseszközeivel, nem különben apostoli lelkesedéssel birnia! Csak egy ilyen papnak a velőkig ható lelkes beszéde, a sziveket lebilincselő jósága, s magát bármily nehéz viszonyok között feltaláló bölcsesége képes összegyűjteni és legeltetni a szétszórt nyájat. I De lehet-e találni ilyen férfiút? Lehet, csak helyeztessék számára kilátásba olyan