Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-01-18 / 3. szám

hol a szerző tisztán, világosan disertissimis verbis tanit. Hogy pedig ő ezt tanította : kétségtelen s nem hiszem, hogy a «Szemle» olvasói között volna csak egy is, ki szavait másként érthette volna mint' én, és nem azt tanulta volna tőle, hogy Szegedi Tolnáról ment Temesvárra. Thúry Eteléről pedig be kell ismerni, hogy nemcsak csinosan, de szabatosan és határozottan tud írni s az általa ismerteket kifogástalanul előadni. De hát, vezető kiki csak azon úton lehet, melyet ismer. Mak o. Szőllősv Antal, (Folyt, köv.) lelkész. NECROLOG. Illés Dániel. 1811 —1891. Rövid pár szóval jelentették a napilapok néhány nappal ezelőtt, hogy a péczeli ref. egyháznak 38 éven át volt lelkipásztora, a nyolczvanadik évében járó Illés Dániel, rövid szenvedés után elért a végső határig, mit neki az Úr kijelölt, jobb létre szenderült. Bizonyára sokaknak ajkáról elszált e hírre a csendes sóhaj: Szegény Dani bácsi! Nyugtassa meg Isten békességgel! Beíi áldott jó lélek volt! Szenteljünk több szót is az ő emlékezetének; az agg szolga, ki a mult idők folyton kevesbbülő emlék jeleként járt közöttünk, megérdemli azt tőlünk. A pesti egyházmegyének Nesztora, egy gyülekezet élete legválságosabb mozzanatainak szemtanuja szállt vele a sirba; élete, mely a péczeli, egykor fényes, most anyagi zavarokkal küzdő s megujulást váró egyháznak 38 évi történetével összeesik, igen sok tanulságot szolgáltat; már ezéit is, ha magának a megboldogultnak szeretetteljes egyénisége, szelíd jó lelke nem követelné is, bővebben meg kell emlékeznünk róla. Életrajzi adatait, amennyire önmagának visszaemlékezéseiből s néhány más forrásból összeállítani tudtuk, a következőkben adjuk, illés Dániel Gyónón 181 i-ben született; gyermek- s ifjú éveit Ó-Budán élte le, hova szülői még alig féléves korában magukkal vitték őt ; ugyanitt kezdte meg iskoláit, miket aztán Budán, majd Debreczenben folytatott. Neve mindenütt az elsők között szerepelt; barátai az elsők közül kerültek ki. Többször dicsekedve emlegette, hogy megboldogult Török Pállal, kihez mindvégig a legbensőbb barátság köteléke fűzte s a tiszántúli kerület nagy nevű püspökével, Révész Bálinttal, együtt taposta az illustris collegium lépcsőit s hallgatta jeles tanárait. Ha nem csalódunk, a debreczeni seniorok fényes névsorábán is feltalálható íz ő neve. Az iskolát odahagyva, Bicskén volt academicus rector; 1843-ban felszenteltetvén Ó-Budán Dobos oldala mellett káplánkodott annak Péczelre történt távozásáig 1845-ig, amikor ugyanott pár évig helyettes s aztán rendes lelkészszé lett s tántorithatlan hűséggel működött a szabadságharcznak szemei előtt lezajló viharai között is, sőt nemes bátorsággal fogta pártját annak elmúlása után az üldözötteknek; a nem rég elhunyt Szűcs József besenczei lelkészt pl. több ideig rejtegette hajlékában, bár — r.z absolut kormány központjának közvetlen közelében — ezért fejével játszott. Dobos János 1851-ben Péczelről Tótfaiuba távozván, az ő ajánlatára a péczeliek Illést hívták meg lelkészükül, ki már akkor szeretetreméltó modora s ritka szép hangon előadott szónoklatai folytán az ó-budaiak becsülését teljes mértékben megnyerte. 1852 tavasza óta aztán a péczeli egyházzal fűződött össze sorsa, mit nem lehet a legirigylésreméltóbbnak mondani. Péczel abban az időben patronatusi egyház volt; a nép, a mely a Rádayakat, Fáyakat, Kovácsokat tisztelte több kisebb birtokú nemes családdal együtt földes urai gyanánt, ezek bőkezűségéből csaknem teljesen fel volt mentve az egyház fentartás aggodalmaitól. Gazdag és irigyelt állást biztosított a közbirtokosság szeretett és tisztelt papjának, ki társaságuknak állandó tagja s örömeiknek, bánataiknak bizalmas osztályosa volt. Templomról, iskoláról, paplakról nem kellett aggódnia: romlott valami ? egyik vagy másik kész szívvel nyitotta meg egy szóra erszényét. Gondtalan, megelégedett élete volt a megboldogultnak néhány esztendeig. Boldogságát teljessé tette szépen szaporodó családja és szorgalmas, gondos neje, Arany Juliánná, egy fehérmegyei birtokos család leánya, kivel még 1851-ben egybekelt, s ki házának igazi őrangyalává lett. Ezt a dicsérő nyilatkozatot nem frázis-képen mondom, hanem mivel a valósággal megegyezik. Mert hajh! az a boldog idő, amikor a péczeli lelkész és egyház az anyagi gondok alól fel volt mentve, nem sokáig tartott! A Rádayak rohamosan szálltak alá; a kastély dobra üttetett, a templom is majdnem vele ment, hosszú perrel lehetett csak az egyháznak megmenteni. Majd a többi nemes családokat is egymásután seperte el az uj idők romboló szele, alig egyet-kettőt hagyva meg, melyek aztán pl. a Fávak, követték s követik ugyan elődeik egyházépitő példáját, de magukra maradva, a régi állapotot vissza nem varázsolhatták. A legtöbb nemesi birtok idegen s nem református kézre jutott. A kisebb részét az előbbi jobbágyak váltották magukhoz; az új birtokosok aztán nem érezték készséget arra, hogy az egyház s lelkész részére elődeik által adott járulékokat, miket nem szerződés, nem telekkönyv, hanem egyedül azok egyházias buzgósága biztosított, továbbra is folyóvá tegyék. Lelkész és egyház csakhamar annak tudatára ébredtek, hogy magukra vannak hagyatva; az aki előbb a Rádayak papja volt, egyszerre a nép papjává lett. Az a nép azonban, mely megszokta földes uraitól várni a bajból való kiszabadittatást s egyháza fentartását, igen nehezen tudott beletörődni abba a gondolatba hogy most már ő az egyház fentartó alapja egyedül s bizony sok bajjal, temérdek kellemetlenséggel kellett küzdenie a megboldogultnak, midőn az egyház terheinek mind nagyobb-nagyobb mértékben való viselésére buzdítani igyekezett gyülekeztét. Dicséretökre szolgál a péczeli híveknek, hogy apránként mégis megértették az idők jeleit s tehetségök szerint igyekeztek megfelelni a reájok néző kötelességeknek. Önmaguknak nagyobb mérvű megterhelése mellett is azonban nem tudták többé a régi kényelmet biztosítani lelkészöknek, mert az egyház egyéb követelményeinek, az iskola stb. szükségeinek kielégítése is nagy mértékben vette igénybe áldozatkészségüket. Ez a sorsa különben minden oly egyháznak, mely nem az igazi, soha el nem fogyó, egyedül biztos alapra, híveire épül fel. A patronatus a mi egyázunkban igen gyenge s ingatag alapnak bizonyult, s ha Péczel is ennek ingatag volta mellett bizonyít, azt csak sajnálnunk lehet, de titkolni szükségtelen. Sőt kell, hogy reá mutassunk ez alkalomból is arra, hogy az élő tőke, a gyülekezet, a legnemesebb s legbiztosab egyház fenntartó elem ; és ha ennek gond-