Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1891-07-19 / 29. szám
lásunk szerelme nélkül hagyják ott azok küszöbét : kárba veszett az a sok, terhes áldozat, s csak sárba dobtuk a sok kincset, mit száz meg száz éhezőtől vontunk el! Uj szellemre s olyan tanárokra van nekünk szükségünk, kik ne csak kenyérrel éljenek, hanem Istennek igéjével is, kik ne csak doktorok, hanem apostolok is legyenek, kik ne csak hidegen tudományukkal tündököljenek, d e meleg lelket, egyházias szellemet is tudjanak önteni ifjainkba. Csak igy lesz méltó az áldozat, mert csak igy leli az meg jutalmát! A tanügyi bizottság ugy vél segíteni a bajon, hogy egy felekezeti teljes bölcsészeti kar és középiskolai tanárképző intézet felállítását sürgeti. Elismerjük, hogy nagyon szép eszme ez, s a kivánt czélnak teljesen meg is felelő : de gyönyörködni benne könnyebb, mint végrehajtani. Sok nehézséggel s csak temérdek áldozattal volna ez létesíthető, melyre mi erőtelenek vagyunk; ugy, hogy mai viszonyaink közt ennek kivitelére csak gondolni is alig lehet. Maga a bizottság tudta ezt legjobban, mikor jónak látta ideiglenesen, mig szép óhajtása teljesülhetne, kisegítő eszközhöz folyamodni oly formán: «hogy egyes kerületek a budapesti és kolozsvári egyetemeken segélyezzenek egyes kiszemelt ifjakat, s ilyen módon kötelezzék le azokat a prot. egyház számára, annak hű szolgálatára.)) Es ekkor ütött a szeg fejére. Mert ha még oly szép is az az előbbi eszme, de ez utóbbi praktikusabb s nekünk ugy tetszik, hogy a kivánt czélnak ez is eléggé megfelel. Mert mire is van szükségünk nekünk ? Mi is a mi bajunk tulajdonképen? Tanárképezdéink rosszak talán? Nem! Van az országban két tanárképző intézet; európai színvonalon áll mind a kettő, hires tanári karral, kiknek sorában nem egy jelesünk esze tündöklik. Az ott uralkodó szellemre hapápistáskodnak is egy-egy kicsit, nekünk lehet a legkevesebb panaszunk. Lám a katholikusoknak sokkal több van, mégis inkább elnyelik keserveiket, de külön tanárképző intézet felállítására meg se mozdulnak. Hanem mit tesznek? Felküldik szépen szerzeteseiket Pestre, elhelyezik a rendházakban s küldik őket tanulni az egyetemre. Es jó tanárok hiánya miatt sohse panaszkodnak. Mi se aggságoskodjunk hát a tanárképzés felett. Legjobb kezekben van ez most, s a mig igy marad, kár is volna azt onnan kivenni, mikor mi a legnagyobb áldozatok árán sem tudnánk hasonló tanári kart teremteni. Hanem annál melegebben karoljuk fel a tanár nevelést. Itt gyökerezik a mi bajunk ; ezen kell segítenünk, ha a bajon segíteni akarunk. Nem is kell gondolkoznunk, hogy hogyan, mert a tanügyi bizottság ezt már kitalálta, mikor felhívja a kerületeket, hogy a budapesti és kolozsvári egyetemeken segélyezzenek egyes kiszemelt ifjakat. De szerintünk ennél még valamivel több is kell. Mert az által, hogy valakit jótéteményünkben részeltettünk, hálára kötelezhettük magunk iránt: de még ezzel nem értük el azt, hogy lelke a lelkünkkel egy Istent imádjon, velünk együtt érezzen, velünk együtt lelkesüljön közös czélokért. Pedig nekünk főképen erre kell törekednünk; a mit ugy érhetünk el, ha azokat a leendő tanárokat magunkhoz veszszük, úgy, a hogy leendő papjainkat, s felnyitjuk előttük a bibliát s megmondjuk nekik, nézzétek ez a mi kincsünk ; ebben legyen a ti kincsetek is; ez a mi Krisztusunk, ennek szolgáljatok ti is hűséggel, ez az Istenországa, mi ennek élünk; ti is ennek terjesztésén fáradozzatok. Itt vannak történelmünk lapjai; ez a szellem éltette őseinket, ezzel győzték ők meg a világot: ez a szellem éltessen benneteket is, ezt hirdessétek a gyermekek közt. Ha igy nemcsak szivöket nyertük meg, de leiköket is lángra gyujtottuk vallásunk szerelme iránt : ne aggódjunk akkor! Nem áldoztunk hiába; meg lesz az áldás az áldozatért! Nem szükség tehát kérdeznünk, hogy mit cselekedjünk. Internátust állítsunk fel leendő tanáraink számára ott, hol egyetem is van, de theologiai intézet is, hogy theologusainkkal együtt legyenek s velők együtt hallgathassanak egy-két legfontosabb theol. tudományt. Csatlakozhatnának hozzánk lutheránus testvéreink is; hiszen nekik sincs más érdekök, mint nekünk ; nekik is csak az a bibliájok, mint nekünk ugyanaz az egyháztörténetük, mint nekünk; nekik sincs más szellemre szükségük, mint nekünk. Igaz, hogy ilyen értelemben vett internátus egyelőre csak Pesten volna felállítható; de ez volna még itt a legkisebb baj, mert hiszen azzal a 10—12 tanárral, kikre nekünk — a két egyháznak — évenként átlag szükségünk van, ez az egy is bízvást elláthatná iskoláinkat. Csak ezt az egyet sikerüljön felállítanunk : lesznek tanáraink, kikre büszkén tekint egy másik zsinat; lesznek iskoláink, melyek hírben ragyognak, mint egykoron ; lesz ifjúságunk, mely vallásunk tüzétől lelkesülve a 19. század ma megbámult csudálatosságainak nem tömjénezni, de nevetni fog ! György László.