Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-07-12 / 28. szám

és a reflexió közbelépése a vallásos életnek egyik lényeges momentumát jelöli. Az nem elég, hogy a szellemet sokféle és különböző eszmékkel gazdagítsuk. Az létezni akar és e parancsoló élni-akarás kötelezi őt arra, hogy részleges gondolatainak tömegén uralkodjék és azokat egy ellenmondás nélküli gondolat egységébe összegezze. Mindaddig nyugtalan, mig nem sikerült neki egy megrövidített formulába összegyűjteni mindazt, a mit érez. Igy képződnek egy élő központ körül az eszmék amaz organismusai, amit theologiáknak neveznek. A dogmatica is az ő forrását ezen megtartási ösztönben találja. III. Miután a vallást és theologiát ekként meghatároztuk, felteszszük a kérdést, hogy minő viszonyban lesznek azok a bölcsészettel ? E két halhatatlan nővérnek szövetsége sokkal fotitosabb, mint azt Cousin hitte és nagyon hasznos mindegyikre nézve. Ez érintkezésből először a theologia nyert. Az ember, a ki megtért, nem «tabula rasa,» lételének ezen elhatározó pillanata előtt elmélkedett, érintkezésbe volt a bölcsészeti véleményekkel, a sokszoros befolyások és tanulmányok által már kiképzett értelemmel bír. Ugy, hogy midőn egy eddig ismeretlen életelem működik benne és lesz az eszmék központjává, ő nem alkotja az organismus minden részecskéit, hanem már előzőleg létezett elemekből rakja össze. És ez nem is lehet másként, a dogmák története is bizonyítja a lélektan sejtelmeit. Történetének minden időpontján a ker. theologia a lélektan befolyása alatt állott. Köszönet érte dz egyházi atyáknak, a Judeoalexandrinok számos állításait evangéliumi szavak gyanánt ismételjük. És a mi időnkben Ritschl hiába dobál a metafizika ellen minden rendelkezése alatt álló anathemákat, csak magát vitte tévútra és tette nevetségessé; nem kell nagy tudósnak lenni, hogy felismerjük dogmatikájának több részében Kant és Lotze gondolatait. Tehát a bölcsészet az, mely ellátja a theologiát formulákkal vagy ezek elemeivel. Szinte ő adja a módot, eszközt azok rendszeresítésére. Emlékezzünk csak vissza arra az óriási hatásra mit Hegel eszközölt Németország vallásos gondolatára. A formulák alakulása és rendezése után föl kell jegyezni történetüket. És mi az, a mi meghatározza a dogmák fejlődését? Feleljük: csaknem mindi g bölcsészeti okok. Most egy félreismert elvnek felújítása az, például az ellentété vagy egyeztethetlenségé. A gyökeres összeférheti enség az isteni absolut előre tudás és a legcsekélyebb emberi szabad akarat közt egykor kétesen volt felismerve. Az isteni souverenitás kisebbítésének félelme mindennemű sofismákat találtatott fel, de a melyek az ész ismételt támadásai előtt végtére is mind összeomoltak. A logicának e győzelmében a vallásos érzelemé a nyereség, mert egy észszerű anthropomorfismus neki teljes kielégítést ad. Majd egy lassanként kidolgozott eszme lesz az, mely végtére diadalra jut. A türelmetlenség minden dogmái a szeretetben találták mentségüket egész addig, mig a jog- és észszerű morálnak fejlődése nem kényszeritette a theologusokat annak megértésre, hogy a valódi szeretet csak igazság által valósítható. Máskor meg az ismeret kritikája az, mely megállapítva a tudomány és bölcsészet határait, megmutatja, hogy minő részekre terjedhet ki a tudományos bizonyosságon túl a metafizikai hit és ezen túl a vallásos hit. És midőn megtagadja bizonyos kérdésekben a tudósok és bölcsészek állítási jogát, ugyanakkor visszautasítja azok tagadási jogát is. És talán megszorítja ez által a vallás birodalmának határait, de a veszélyes ingerenciák ellenébe is biztosítja azt. Ilyen szolgálatokat tesz a bölcsészet a theologiának. Nem véletlenségből vagy kötelességből tartozik ezt megtenni. Többé nem szolgálója nővérének, még kevésbé van joga arra, hogy fölötte uralkodjék; hanem kötelessége felelte bizonyos mértékben őrködni. A bölcsészeinek ezen a világon missziója van és ezt mindenki iránt és mindenki ellen tartozik betölteni, és ez abból áll, hogy bennünket folyvást emlékeztessen az ész és tények tiszteletére a logicában, lélektanban és morálban. Ha a francia theologia nem tud kellő sikert felmutatni, ennek az az oka, mert nálunk a bölcsészet a vallásos problémákkal nem törődik, és e magatartás akár tisztelet akár megvetésből történt, bűnös volt, mert lemondás volt. IV. De ideje hogy a feladat másik részét is megvizsgáljuk. Azt mondhatjuk-e, hogy a bölcsészet csak ad, annélkül, hogy valamit cserébe kapna ? Először is bárki, ki a theologiai rendszereket tanulmányozza, oly problémákkal áll szembe, melyekkel a sajátkép úgynevezett bölcsészet ritkán foglalkozott. Csak egyet hozok fel: az erkölcsi rosz problémáját. A tiszta ész nem fogadhatja el a rendetlenséget és az ellenmodást. Az nem engedheti meg, hogy az ő törvényei ne uralkodjanak a világ egyetemben és ne legyenek a dolgoknak is törvényei ; az megsemmisülne, ha magában kételkednék, azaz ha bevallaná, hogy az emberben és világban képtelenség van. Fellázzad hát a rosz ellen, de csak azért, hogy azt tagadja; állítja, hogy a mi észszerűtlen, csak tudatlanságunknál fogva az, hogy e látszólagos egyenetlenségek az egyetemes öszhangba olvadnak össze, egv szóba, mely mindent kimagyaráz. De kimagyarázni annyit tesz, mint felmenteni. Az erkölcsi rosz lassanként elveszti fontosságát, végtére még mint tünemény is csaknem ismeretlen. A francia bölcsészetben ne próbáljátok ennek a problémának megoldását megtalálni, az még csak annak a felállítására se gondolt soha. Egészen más lett volna magatartása, ha mint a német bölcsészet viszonyba lett volna a theologiával. Akkor megértette volna, hogy a lelkiismeret nem elégszik meg egy kicsinylő hallgatással, és a rosz tényét mellőzni nem annyit tesz, mint azt elnyomni, ekkor felismerte volna a problémának egész fontosságát. Az eszmék és érzelmek ez érintkezésében egyebet is talált volna, mint kérdéseket. A vallásos ember nem csupán a rosz ellen lázzad fel — folytatom ugyanazon példa használatát — és a theologus nem elégszik meg azzal, hogy megjegyzi lázzadását. Ez nem oldja meg a problémát, csupán nagyobb erővel jelzi azt, hogy minő fontossággal bír annak megoldása ránk nézve. A theologia tehát, mely a gondolat munkája a vallásos életre nézve, buzgón hozzá lát, hogy lerombolja azon ellentétes törvényeket, melyek minket ostromolnak és kibékítse a lelkiismeretnek szükségképeni souverenitását a valóság meghazudtolásaival. Mi csodás van aztán abban, ha a bölcsész a theologiai rendszerekben a kérdések mellett talál egy csomó megoldásra váró hypothesist, a melyet ő saját hasznára fordíthat?