Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-06-21 / 25. szám

mint a pusztában elveszett kisded juhocskát, a melyért a jó pásztor egy kis időre elhagyja a biztonságban levő kilenczvenkilencz juhot, — hogy az egyet felkeresse ! Mert igazán, a dunamelléki egyházkerületnek, mely innen a Mátra aljától egészen a Dunán és Dráván túl a Eruskagóráig kiterjed, 254 anyaegyháza közül egy sincs a nyáj tömör csoportjából oly messze vetve s annyi szorongattatások közt, oly külön, oly elhagyatva, mint e kisded gyülekezet, az ő nagyterjedelmű szórványaival, melyekben a vallás vigasztalásait szomjazó lelkek ahhoz eddig alig juthattak, nem is említve, hogy a sivatagban végkép elveszésnek vannak kitéve. Mint egy árva gólya áll magában, e roppant vidék közepette, magában e nagynépességű városban is annyi sok ezerre és ezerekre menő népesség közt, ez a kis egyház. A hitrokonok, reformátusok és evangélikusok, felismerték az egyesülés és összetartás szükségét, hiszen a próféta szava szerint az eszterág is az égben megismeri az ő idejét (Jerem. VIII. 7.), hogyne venné eszébe az ember azokat, a melyek az ő békeségére valók ! (Luk. XIX. 42.) A magános ember a társaság zajában, ahol tőle mindenki idegen, sorsa iránt senki sem érdeklődik, érzi egyedüliségét s társat keres magának, akivel megoszsza örömeit, ha vannak ; búját, baját, ami nélkül sohasem szűkölködik; hiszen már a paradi- j csomban megmondotta Isten : «nem jó az embernek magában lenni — szerzek azért neki segítőt. (I. Móz. II. 18.) Igy kerestetek, igy találtatok ti is segítőtársat egymásban, két testvérfelekezetű hitsorsosok, ott, ahol minden másoktól idegenebbek és sokkal távolabb állók voltatok s igy kell, ha egyenetlen házassághoz hasonló viszonyban is, békés egyetértésben, egymást kölcsönösen segitve, élnetek magatok között, hogy igy vállvetve védhessétek magatokat, az idegen áramlatok elsodró árja ellen. Mert egyenként, családonként, még sokkal több veszély fenyeget, s bár távol van tőlem, hogy a családi élet szentélyébe durva kézzel nyúljak, ennek érintését sem kerülhetem, nem is akarom kerülni, épen azért, hogy az ebből eredő visszásságokat s netalán lelkiismereti aggályokat némileg kiegyenlíthessem s megnyugtathassam. Helyzetetek, a városban 30-szoros, a körülfekvő vidéken több százszoros más felekezetű többség között élve, természetesen vonja maga után, hogy közöttetek sokan, talán a nagyobb rész, vegyes házasságban éljetek. Igyekezni fogok e kényes kérdést gyöngéd kezekkel érinteni s általános emberi, társadalmi és keresztyén szempontból fogva föl, a szorosabb felekezeti szempontot ez utóbbival kiegyeztetni. Isten, a teremtés első, természeti állapotában, egyszerűen a férfi és nő között szerezte a házasságot, minden korlátozó feltételek nélkül. Ádám és Éva voltak az első házaspár, amint Isten teremtő kezéből kijöttek, egymás testvérei s férj és feleség, sőt az ő fiaik és és leányaik is, apáról-anyáról testvérek, házasságra léptek egymással —• hiszen rajtuk kivül nem volt más a földön -— kivel házasodhattak volna. S a természeti állapotban élő vad népek között ma is ez a korlátlan szabadság uralkodik, sőt még a mivelt görögök közt sem volt megtiltva, legalább van reá több példa, hogy vérszerinti édes tesvérek egymással házasságra lépjenek. Mert a pogány népek a házasságot, csak mint testi természeti törvényt fogják föl s annak mélyebb erkölcsi alapot nem vetnek, magasabb isteni eredetet nem tulajdonitan ak. Ábrahám az első, aki — miután szövetséget kötött Istennel, maga s megígért maradékai részére — nem akarta, hogy a körülötte lakó idegen népekből vegyen az ő fia feleséget magának, hanem elküldőtte hű szolgáját Eliézert Mesopotátniába, a maga szülötte földjére, a maga rokonsága közé, hogy onnan hozzon feleséget az ő fiának Izsáknak. Igy vőn az Izsák fia Jákob is feleséget magának az ő nagyapja Ábrahám rokonai közül, a Lábán leányait Léát és Ráchelt, hogy magát és az ő maradékait tisztán tartsa a körül lakó idegen fajokkal, a pogány népekkel való keveredéstől. Mikor pedig a Jákob ivadékai Egyptomban elszaporodtak, úgy hogy félelmes nagy néppé lettek, az Isten Mózes által a pusztában új törvényt adott nekik, amelyben a házasság, már mint rendszeres intézmény, két irányban is volt korlátozva : egyik, hogy idegen, pogány népekkel a házasság által soha össze ne vegyüljenek, maguk közt pedig a vérrokonság közeli fokozatai szolgáltak tiltó akadaly gyanánt. Krisztus, a ki nem azért jött — mint maga mondá — hogy eltörülje a törvényt, hanem hogy azt betöltse (Máté Y. 17.) — és pedig teljesen, legmagasztosabb értelmében — az Isten által szerzett s a Mózes törvényében körülirt házasság intézményét is nemcsak el nem törülte, de azt fölmagasztositotta s mintegy megszentelte, midőn oly méltóságra emelte, hogy önmagának, az általa szeretetből megváltott emberiséggel, az ő anyaszentegyházával való viszonyához hasonlította, magát vőlegénynek, ezt pedig menyasszonyának nevezvén: S a keresztyénség behozatalával az apostolok is fentartották a házasság ótestamentomi törvényét, csakhogy most a zsidók tilalma, hogy pogányokkal ne köthessenek házasságot, áthárult a keresztyénekre, akik csak keresztyénekkel léphettek házasságra s megengedtetett, hogy a ki — akár zsidóból, akár pogányból — keresztyénné lesz, elbocsáthassa zsidó vagy pogány feleségét, ha az őt követni s vele a keresztséget fölvenni nem akarja. Azért a tulajdonképeni vegyes házasság, a hit különbsége miatt (propter disparitatem fidei), csak a keresztyénnek nem keresztyénnel való házassága volna, ami a keresztyén egyházban s a keresztyén államokban, többi közt hazánkban is, ma is tilos és meg nem engedett. Mert mik ép is lehetne annak, aki Krisztusban és az ő valtságában hiszen, egy testté és egy lélekké válnia azzal (pedig férj és feleség az !), aki azt tagadja. Ámít ma hazánkban s más keresztyén országokban is vegves házasságnak nevezünk, a különböző keresztyén felekezetűek közti házasság, tulajdonkép nem vegyes, csak a szónak kiszélesített értelmében mondható annak. Mert Pál apostol szerint, egy az Ur, egy a hit, egy a keresztség (Eféz. X. 5.) mindnyájunkra keresztyénekre nézve, s azt még maga a katholikus egyház sem nevezi disparitas fideinek s e czímen nem is tiltja egyenesen a különböző hitvallású keresztyének közötti vegyes házasságot. Igaz, hogy ez az egyház nem nézi azt jó szemmel, s különféle akadályokat gördít annak mind megkötése, mind további békés folyama ellen. Megtagadja tőle az áldást, mivel nem annyira a másik felekezet, mint a saját híveit sújtja, sőt sokakat el is idegenít magától. Aztán magának követeli a vegyes házasságból származó mindkétnemű gyermekeket, az országos törvény ellenére, s e miatt felszínre hozva az úgynevezett elkeresztelési kérdést, csak közelebbről is nagy mozgalmat idézett elő, első sorban ismét saját hívei között is, megtagadván a katholikus pap által keresztelt gyermekeknek a törvényesen illetékes anyakönyvbe bejegyeztetését ; holott mindenki tudja, hogy nem egyik vagy másik felekezet-