Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-04-19 / 16. szám

előmunkálatunk sincs készen, még a nagy bizottsági tárgyalások is csak május 4-én veszik kezdetöket. Nagy és szorgos munkát kell hát végezni mindazon faktoroknak, melyek a zsinati bizottságban, a kerületi s eshetőleg egyházmegyei gyűléseken, ismét a bizottságban s végre a konventen a törvény előkészítés fontos és nehéz feladatára vállalkoznak. A mindössze hét hónapra tehető előkészületi időt megfeszített szorgalommal, minden melléktekintetet félre tevő egyetértéssel kell most már pótolni, ha azt akarjuk, hogy törvényalkotó munkánk az elsietés és hevenyész felszinességfenyegető hibáit lehetőleg kikerülje. Hét hónap nagy idő egy embernek és oly munkaerőnek, ki éjjel nappal munkájának fekhetik; de bizony aggasztókig rövid oly nehézkes testületeknek, minők az egyháziak és oly sok oldalról elfoglalt egyéneknek, minők a mi törvény tervezőink és törvényelőkészítőink, kik rendes foglalkozásuktól csak lopva szakithatnak időt és erőt a javaslatok alapos elkészítésére és beható megbirálására. Hz el nem fojtható aggodalmainkat főként azért fejeztük ki, hogy a még rendelkezésre álló időt igyekezzünk a lehető legjobban fölhasználni, nehogy második egyetemes zsinatunkra is az elsőről hangoztatott kritikát alkalmazza az utókor: ccelsietett, érettlen alkotások.)) Még aggasztóbb jelenségek mutatkoznak ág. evang-. testvéreink zsinati előkészületeiben. A beavatottak régen tudják, hogy az ev. egyház nemzetiségi túlzói nem akarnak zsinatba menni, mert félnek a zsinat törvényhozó hatalmától, mely eshetőleg az ő nemzetiségi és politikai í törekvésük ellen fordulhat. A régi idegenkedés most nyilt ellenállásban tört ki, a dunáninneni egyházkerület szláv többsége heves küzdelem után kimondotta, hogv nem mégy zsinatba. Ez előre látott meghasonlásban nagy megnyugvásunkra szolgál az a kedvező körülmény, hogy a kerület hazafias kisebbsége nem engedte magát terrorizáltatni és püspöke vezetése alatt ünnepélyesen kijelentette, hogy részt fog venni a zsinatban. Baltik püspök és a hazafias párt egyetértése, mely a lefolyt kerületi gyűlésen fényesen nyilatkozott, bizonyára meg fogja még próbálni, hogy elejét vegye a szakadásnak. De ha ez nem sikerül, a mint hogy bizonyosan nem fog sikerülni, akkor a zsinat és az államkormány tudni fogják a maguk kötelességét: az egyház egyetem megkönnyebbült szívvel eresztheti ki bajszerző fiait, az állam pedig bizonyára rövidebbre fogaj pártütő túlzóit. B. A betegek látogatásáról és az úrvacsora kihordozásáról. — Feleletül Prometheus urnák. — Midőn Prometheus álnevű paptársamnak e becses lap legközelebbi számában megjelent cikkét folyton növekvő csodálkozással és le nem küzdhető szomorúsággal végig olvastam, önkénytelenül az Ur Jézus Krisztus fohászkodása jutott eszembe : «Atyám ! bocsáss meg neki, mert nem tudja, mit cselekszik !» S bár a szerkesztő ur néhány talpraesett megjegyzése eléggé tájékoztatja az olvasót a cikkíró álláspontjának helytelensége felől, mindazonáltal anyaszentegyházunk érdekében nem tartom feleslegesnek, hogy ezen u. n. «erós hitű, buzgó és munkásw lelkésztársunk nyilvános felszólalására érdemleges válasz és cáfolat adassék. Mert rendkívül elszomorító jelenség volna az a magyar reformált egyházra, sőt az egész protestáns világra nézve, hogyha akkor, amikor a betegek meglátogatását és úri szent vacsorában való részeltetését egy — mint a szerkesztőség nevezi — «előkelő lelkészw hírlapikig gúny és nevetség tárgyává teszi, s ezen igazi emberszeretetből származott ős-régi szokást és mélyen megható szép vallási szertartást «a kálvinista jezsuitaság sikamlós lej tőjére» való tévedésnek nevezi : nem találkozik senki a gyakorló lelkészek közül, aki a Krisztus evangéliumának alapján, a keresztyéni emberszeretet nevében és saját tapasztalataiból merített megdönthetetlen bizonyítékokkal a Prometheus ur méltatlan támadását visszautasítsa s helytelen okoskodását és erre alapított véleményes javaslatát halomra döntve, a betegek lelkét vigasztaló és fájdalmukat enyhítő ezen szép szakramentalis cselekedetnek védelmére keljen. Ha ugy gondolkoztak volna elődeink és ugy gondolkoznának ma is protestáns paptársaink, mint Prometheus ur, bizony kevesen volnának ma, a kiket betegségökben meglátogathatnánk s egészséges korukban is az úri szent vacsorával erősítgethetnénk a Krisztushoz és az ő anyaszentegyházához való szerelmekben. Én készséggel megengedem, sőt szives örömmel elhiszem, hogy a cikkíró — mint maga mondja — erős hitű, buzgó és munkás pap, aki sokat és nem hiába fáradoz az Úr szőlőjében; de azt határozottan állítom, hogy gyülekezetének nem igazi lelkipásztora, hogy a cura pastoralis iránt nincsen semmi nemű érzéke és hogy híjával van annak a nemes emberbaráti szeretetnek, melynek gyakorlására nekünk a pásztorok pásztora, az Úr Jézus Krisztus oly követésre méltó, szép példát adott. Nincs igazsága, mikor szent vallásunk alapitójára hivatkozik, nincs igazsága, mikor reformált egyházunk múltjából akar fegyvert kovácsolni a betegek urvacsorázása ellen és nincs igazsága akkor sem, amidőn ez üdvös szokás és áldásos gyakorlat megszüntetését vagy legalább szűkebb körre szorítását a gyakorlati élet tapasztalatai és ész-okok alapján követeli. Mert az, hogy a betegeknek urvacsorában való részesítésére a lelkésznek nincsen elegendő ideje, hogy «erre csupán módiból van szükség)), hogy e szent szertartás sikeres végezéséhez a papnak «nincs sem tartalmas erszénye, sem gyógyításra való ereje», hogy e szertartás a Krisztus akaratával ellenkezik s ezért «nem is szükséges)), «nem is célszerű)), «de meg kellő tisztessége sincsen» — oly alaptalan, az igazsággal annyira homlokegyenest ellenkező állitások, hogy szinte hihetetlennek tetszik előttem, hogy ez a cikk «egy erős hitű és előkelő protestáns lelkész» tollából került volna ki. Mert ebből a cikkből ugyan nem tűnik elő se hit, se