Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-04-05 / 14. szám

pápa. ((Bocsánat, feleié neki a minap Bonghi gúnyosan, «de nekem úgy tetszik, hogy ön nem mond igazat.» A biztonsági törvények szerzője a képzelt fogoly iránt kímélettel van ugyan, de ezért nem áldozza fel neki a tényeket. Mert az tény, hogv a pápának nincs igaza, hogy csak a szabadkőmivességgel kap össze. Az ő legnagyobb ellenségei nem a szabadkőmivesek, hanem az irredentisták. A Porta pian támadt rést nem a szabadkőmivesek kalapácsai ütötték. Azoknak is megvannak ebbeli érdemeik, az tagadhatatlan, de az oroszlán rész még se őket illeti. Cavour, kit a történet azzal gyanúsít, hogy egy kicsit aláásta a földi hatalmat, nem volt szabadkőmives. De a pápa másként is nagy hibát követ el, mikor összes bajaink forrását erre a híres szövetkezetre viszi vissza, mintha magának az Edennek elvesztéséről lenne szó. Mégis ha szabad volna felkiáltani szent Ágostonnal: felix culpa ! Eeledik, hogy a szent Péter öröksége mi volt a földi hatalom bukása előtt : «A lelkiismeret kutyája megszűnt ott ugatni)) ismétlik ma sienai szent Katalinnal Massimo d'Azeglio a római dolgokról irt leleplezései után. A helyett hogy erőszakosan igyekszik meghamisítani a történelem leckéit az ujabb nemzedék előtt, a pápa nem tenne rosszul ha mint neki Curci jezsuita tanácsolta, igyekeznék a kárból hasznot húzni. Őszintén szólva a pápa elveszített egy szép alkalmat. A helyett hogy szavát ebbe a siketitő zajba elegyítette, ha Esdrás és Dániel alázatosságával megvallotta volna bűneit a nép előtt; ha meghajtotta volna fejét, elfogadva a gondviselés intéseit; ha leszállva székéből elhatározta volna követni a Krisztus nyomait: minő dicsfény övezte volna ! De mi messze vagyunk a próféták korától. Bonghi, ki e napokban adta ki ajézus életét», nem tehette, hogv fel ne tüntesse azt az ellentétet, mely eltávolítja Krisztust az ő földi helytartójától és szomorún jegyezte meg : «Nem hallunk többé tiszta, őszinte, lelkes szózatot ! Sőt az utolsó encyklika után, dacára felvilágosult czivilisatiónknak, éjszaka van és mi a sötétben tántorgunk.» Ha a vatican magatartása nem igazolja is a vallástalan megtámadásokat, a közönség szemében nagyon is ki vannak mentve. Az imminens veszély meglepi a legtartózkodóbb szellemeket is. Joscanelli egész tegnapig egyike volt legconservativebb képviselőinknek. Most minden erejét össze szedi és ily című brochurt dob a pápa szeme közé: «A pápa által megtámadott vallás és haza; Itáliának védni kell magát !» A cím egy kicsit hosszú, de csábító. A szerző abban megmutatja, hogy Bellarmin szerint a pápával szemben az ellenállás szabados, ha constatálva van, hogy az a közbékét és a vallás érdekeit fenyegeti. Az idézet nagyon hiteles, a fenyegetés pedig szembetűnő ; az államnak joga van hát követelni, hogy a laicusok a pápa választásába befolyjanak, s mint régen a püspökök vallásos esküvel kötelezzék le magokat az állam iránt, röviden: az egyházat ellenőrizni kell, mert az állam és egyház különválasztása katholikus országban nem közös nézet, és ha az állam nem ostoba, bele kell avatkoznia a vallásos ügyekbe. Luchini még érdekesebb eszmét bocsát közre. A kegyes alapítványokra vonatkozó törvény tervezetről irt legutolsó jelentésében mesteri kézzel rajzolja az alsó clerus állapotát. Az rabszolga — kiált fel; a mi gondatlanságunk a hierarchia bűntársaivá tesz bennünket, mely azt összetiporja. Mi a teendő ? Bizonyára az államnak semmi köze a dogmaticai vagy egyházi civódásokhoz. De nem is erről van szó. Adjunk az orthodox, de a dolgok új rendjével kibékült plebanusoknak egy törvényes támpontot az ellenállásra. Meg fogjuk tanitani az egyházat arra, hogy neki nincs joga állami subventióra számítani azért, hogy tőle elidegenítse polgárait és azokat ellene felfegyverezze. Két kis törvénycikk elég lenne : az első a plebánus választásához bocsátaná a laicusokat, a másik : a plebanuso'k joga alapitványaikhoz, ha politikai indokból akarják őket azokról megfosztani. Luchini reményű, hogy a közeli törvényhozás fog ezzel foglalkozni. Csupán a közvélemény marad egészen közönyös. A politika absorbealja a szellemeket és gátolja a valódi haladást. Az egyik arról képzelődik, hogy Triest aii-flexiójával minden jobban menne ; mások ép az ellenkezőt gondolják. Egy kicsit nagyon nyögnek a hármas szövetség igája alatt, de vájjon az elszigeteltség feloldaná-e őket a súlyos adók terhe alól? Azonban a nyomor napról-napra növekszik. A legújabb statisztika szerint az olasz félszigeten 336 község van temető nélkül, kik aztán halottaikat a templom kriptájába temetik; kétszázezer ember lakik absolute egészségtelen pincelakásban, 9000 ember lakik sziklákba vájt üregekben; 1700 község lakosai csak ünnepnap esznek kenyeret, 4695 községben soha se esznek hust, 600 község van olyan hol lehetetlen orvosi segélyt kapni, 104 község van a malaria által fertőztetve, 410,000 olasz szenved a pallagráoan (bőr betegség), végre 100 lakos közül nem tud 63 se írni, se olvasni. Ez elég. Ha a politika fület zárna előtte, mi lenntí e nyomorból? A palljativ eszközök nem hiányoznak. Legnevetségesebb tán az, aki a párisi sajtót sugalmazva a pápival egyetértve egész naivitással azt állítja, hogy mind e bajok és nyomorok a szabadkőmivességből és Crispitől származnak. Még csak ez van hátra, hogy egy bakot áldozzanak meg az engesztelés oltárára, a másikat meg a pusztába kiűzzék, hogy visszajöjjön az arany kor. Ah! ami latin fajunknak közös és állandó illusióik vannak és ha Messena sír, Spálta se nevet többé ! Azt nem állítom Montaguevel, hogy e fajok kiveszésre vannak pradestinálva, hanem a szabadulásra vezető út nagyon-nagyon rakva akadályokkal és nem halandónak kellene lennünk, hogy miatta ne türelmetlenkedjünk. Azok kik e nép felemelésén munkálnak, szükség, hogy bírjanak a szentek kitartásával. Hogy mennyire szükséges ez a kitartás már a kezdetnél ezt dr. Stewart példája bizonyítja. O 1844-ben tette kezét az ekeszarvára és nem nézett vissza többé egy fél századig. Ily kitartássa1

, nem mondom, hogy közeli a győzelem, hanem a haladás lehetséges, és ez is valami. Azoknak kik arról álmadoznak, hogy Olaszország reformátiója ép oly sebesen fog végbemenni, mint politikai emancipatiója, okok van a csüggedésre ; de azok kiket ez az illusiö el nem csábított, nyugodtan folytatják missziójukat. Néhány héttel ez előtt egy igen figyelemre méltó vallomás volt olvasható egyik flórenczi lapban. A népoktatásról volt szó. «Mi egészen rosz útra tévedtünk — mondja a Nazione — közoktatásunk irányára nézve és nincs más hátra, mint azt ismét elől kezdeni, ha a következő nemzedék és Italia jövője iránt szánalommal viseltetünk. Prot. iskoláink ellenben tovább is folytathatják fejlődésüket. Egy fél század alatt a valdensiek több mint kétszáz elemi tanítót neveltek. Köznapi és vasárnapi iskoláik az ország minden részében szaporodnak. A kormány is nagyon méltányolja azon evang. ifjakat, kik magukat a tanításra szentelik és mindenütt szívesen fogadják és még szivesebben alkalmazzák. Az evangeliom világa is lassan, de folytonosan terjed. A londoni biblia-társaság a szent könyveknek évről-évre fokozatos terjedését constatálja. A mult évben eladott 7000 egész