Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-04-05 / 14. szám

léleknek, egy absolut szellemi lénynek képzelni nem tudja, vagy ha talán el is képzelhetné, mint egy alaktalanul működő erőt, s mindenható szellemet, mivel hogy nem adatott neki nyelv és szó egy ilyen lény abstract tulajdonságainak kifejezésére, ez esetben őt hang nélkül, -csupán gondolatban imádhatná, úgy zenghetne hozzá zsolozsmákat és igy a legmélyebb contemplátióra volna kárhoztatva, mint — teszem — egy fanatikus Bráhma hivő. Ezt sem kivan ni, sem kivinni nem lehet, mig az ember, ember, testhez kötött, korlátott szellemi lény lesz. Hanem határt szabni neki lehet, s e határ a fejlődő és tökélyesbülő emberi elmével, a tisztuló vallásos nézettel, s az emelkedettebb hittel együtt folyton szűkebb és szűkebb körre szorul. Ezt igazolja az emberiség fejlődésének története. Az alacsony műveltségű vagy épen műveletlen népek anthropomorphizálása egész a szélső határig megy, úgy hogy a tökélvesbülés magasabb fokán is csak nehezen tudnak tőle megszabadulni. Hellász derült virányait, Itália mosolygó tájait az istenek százával népesitették be az ősrégi, együgyű lakosok, s e mythologiai bűvkörből később is csak egyes kiválóbb szellemek tudtak felemelkedni a szellemi istenség fogalmának magaslatára. Ezt látjuk az ó-szövetségi népnél is. Még Ábrahám gyermekmódra alkudozik az Úrral Sodorna és Gomora elpusztítása felett, (I. Móz. XVIII. 22—33. v.) Mózes azzal a merész kéréssel áll elő, hogy mutassa meg magát neki szinről-szinre a Jehova, s ő teljesiti is kérését, elsétál előtte, s Mózes egy sziklahasadékból szemléli őt, de csak hátulról (II. Móz. XXXIII. 18—23.). Nemde froldog naivitás!? De a próféták dalaiból már magasabb felfogás szellője csap meg, s e felfogást vette át és fejlesztette tovább a keresztyénség. Es fejleszteni, s az anthropomorphismust lehetőleg szűkebb térre szorítani kell folyton. Ha nem tudjuk Istent emberi érzelmek, tulajdonok és alak nélkül felfogni, legalább azon érzelmeket, tulajdonokat, az emberi alaknak azon részeit ruházzuk reá, melyek a fenségesnek personificátiói lehetnek. Ezt érezte Jézus is, mikor megfosztotta Istent a harag, bosszúállás nemtelen érzelmeitől, s a szeretet, megbocsátás és kegyelem érzelmeivel idealizálta. Az ilyen anthropopathia ellen egy szót sem szólok. De vájjon kit ne botránkoztatna meg az, ha valaki a CIX. átkos zsoltárt, vagy több mást, melyben Isten bosszúállása és haragja mennydörög, az uj énekeskönyvbe fel venni akarna!? Nem tiltakoznék-e az ellen a fejlett theol. érzék, s az aesthetika ? Nem iszonyodnék-e a művelt ker. szív és lélek ? No hát a mi az érzelmekről áll, áll az alakról is. Vannak testrészek, a mik a fenséges kifejezői szoktak lenni pl. a fej, a homlok, a szemöldök, a szem, az arcz, a kéz és annak különféle mozdulatai, de bocsánat, a fül már minden egyéb lehet, csak nem fenséges, különösen mikor azt monja a zsoltáriró, hogy «LIajtsd hozzám Uram! füledet)), hiszen az még csak nem is emberi fül, a mit ide-oda hajtogatni lehet! talán csak a szegény Midás királyt ajándékozta meg ilyennel a pajkos Apolló ! Ez Ízléstelen anthropomorphismus bánt aztán engmet, s azt hiszem másokat is, de sérti — ki tagadhatná ! ? — a fejlett theol. érzéket és az aesthetikát is. Nem az anthropomorphismus ellen tiltakozom tehát, hanem annak oly mértéke ellen, a milyenben némelyek az uj énekes könyvbe is be óhajtják vinni, talán mert ebben is azt az ó-kori utánozhatatlan naivitást, azt az utolérhetetlen bibliai zománcot látják, melyről azt szeretik hirdetni, hogy azt elhagyni, s lerörölni valóságos bűn. Legyen az új énekeskönyv necsak alakban, hanem szellemben is megifjodva ! Fél munkával nem érhetjük be, fél siker nem koronáz egyetlen művet sem hosszú századokra. Hisz ha mindenfelől megrendszabályozzuk a géniuszt, ha még arra is ügyelünk, hogyan fogad népünk egy teljesen új énekeskönyvet, akkor valóságos csuda lesz századok, ezredek számára teremteni. Egyébiránt a nép az újhoz könnyen hozzászokik, lám a század elején készített merőben új dicséretek csakhamar milyen általános elterjedést nyertek. Csak szép ,legyen az és Ízléses ! Aztán meg talán nemcsak a nép számára készül az új énekeskönyv, s mit mondanának magasabb műveltségű híveink, ha buzgóságukat egy-egy, manapság már ízléstelen kifejezés levonná a földre ? A nép is sokszor egészen furcsát gondol egy-egy helytelenül alkalmazott anthropomorphistikus trópus alatt, Pl. itt van e két sor dicséret: Isten kezét mutatja Az égnek boltozatja. Dehogy tudja az egyszerű nép azt, hogy ez mettphora, hanem szent hitében el-elszemléli az eget, hogy hol is mutatja hát az az Isten kezét? Annyival inkább, mivel olvasván a bibliát, tudja Balthazár királyról, hogy neki is megjelent a falon az Úrnak keze. Ezért jó az anthropomorphismustól amennyire lehet óvakodni ! Hogy Fülöp József\ vagy bárki is számtalan olyan idézetet tud felmutatni a régibb és újabb vallásos költészet remekeiből, melyben Isten emberi tulajdonokkal és alakkal ruháztatik fel, azt elhiszem, hanem ez még mind nem mutatja azt, hogy azért abból el ne lehetne hagyni. Aztán meg tudnunk kell az okokat is, melyek a szellemóriások művei készítésénél közrejátszottak. Ez okok visszavezetnek az ó-korba. A ker. költőknek vallásos érzés és szeliemszűlte leghatalmasabb alkotásain, minők a Divina Comoedii, (Dante) Gerusalémme liberata (Tasso), Os Luziada (Camoetis), Elveszett para| dicsőm (Milton), Faust (Goethe), Szigeti veszedelem (Zrínyi), Messiás (Klopstock), Az ember tragédiája (M 1 -dách) többé-kevésbé meglátszik a törekvés, a mely az ó-classikus költőkből átvett pogány világnézetet a keresztyénnel összeegyeztetni akarja. E hatás alól menekülni alig tudnak, Llomeros, Vergilius s velők együtt az ó-kori hitregebeli alakok zsongnak, bongnak fejőkben összevegyitve a ker. Isten fogalmával. Az ő anthropomorphismusok nagyon természetes. Zrínyi még azt is mondja Istenről : «Hajtsd le füleidet a magas kék égből», de másrészről igy énekel : így monda (Isten) de nem nyelvvel és nem szózattal, Hanem tündöklő isteni akarattal. (XV. ének.) Ez a legtisztább szellemi felfogása Istennek. Ilyen Tassónál: Ő az igazságos, kegyes, — ott fényében a mennynek, — A liova ész, érzés, bármint törekedve se hatnak. (IX. ének.) Hát Berzsenyi hogy mondja : Isten, kit a bölcs lángesze föl nem ér, Csak titkon érző lelke óhajtva sejt. Léted világit, mint az égő Nap, de szemünk bele nem tekinthet. Ez Istennek lélekben való imádása. Ilyen hymnus legyen minél több az új énekeskönyvben ! A szertelenséget mindenben kerülni kell. A fenségest a nevetségtől egy lépés választja el. Nem iszonyú még gondolatnak is, hogy Istenre nézve is ez