Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-03-29 / 13. szám

vitás elve az, mely érvényesül és jogát követeli, csakhogy nem a természetes képességek, hanem a vallásos szükségletek egyénisége; nem mint ott az individualitás, hanem a vallásos személyiség A személyiségnek emez érvényesülése, a személyes üdvbizonyosság követelménye, az isteni kijelentésnek és hirdetésének a személyes lelkiismeretre való vonatkozása az, mely az összes fejlődésnek mozgató hatalma lőn, Luther egész életműködését teszi s a hit által való megigazulásnak maradandó alapgondolatát képezi. Kifejezésre talál ez a lutheri reformatió összes hitvallásaiban, főleg az Augustánában. De ha igy a reformatió a lelkiismeretben, nevezetesen annak a ferde üdvközvetitések ellen való protestátiójában gyökerezik, ugy nem kizárólag az önmagára utalt lelkiismeret az, a melyre itt gondol. Nem a modern értelemben vett lelkiismereti szabadságról, a mely a személyes lelkiismeret tapasztalatává vált tartalomtól teljesen eltekint, hanem az Isten igéje által megkötött lelkiismeretről van itt szó, a melyre Luther Wormsban «császár és birodalom előtt» a pápa egyházának külső tekintélyével szemben helyezkedett. Épazért nem engedett, s nem engedhetett, mivel bensőleg ama magasabb tekintély, az isteni ige tekintélye által volt megkötve. Luther fegyvere épen az ige volt. Azzal, hogy az igét tartotta igaz fegyverének, szakított a benne és általa megindult reformátió a külső hatalom uralmával s útját egyengette a polgári rendnek és társadalomnak, mely öntudatos meggyőződésen és szabad társuláson alapul. Ott a hol az ige az uralkodó, az állam az értelem, az észszerűség alapjára van fektetve, ott az állam a szabad közösségi élet tanyája. Nem Luther egyénisége az, a melyet a traditionalis tekintélyek világával szembeállított, hanem ama legfőbb isteni igazság, mely az ő személyes lelkiismeretének tartalmává vált. Tehát nem a subjectivismus, hanem a személyes üdvközösség helyreállítása az Istennel a Krisztusban volt Luther feladata. Ez különbözteti meg lényegesen a német reformátiót a revolutiótól. A vallásos hatalmaktól elszakadva s mint tisztán formai nagyság önmagára utalva az egyéniség szabadsága a revolutió élesztő hatalmának bizonyult, mely a világnak a véges egyéni gondolkodás szerinti átalakításra törekszik. A meny_ . . J nyiben a reformátió a lelkiismeret személyes szabadságát az isteni igéhez s a Krisztussal való közösséghez kötötte, ennyiben a revolutiónak egyenes tagadásával azonos. A román tartományok a római egyház uralma alatt visszautasították a reformátiót és cserébe a revolutiót fogadták el, mely ott a külső hierarchiai egyház tekintélyével fölváltva vitte az uralmat. A reformátió mindkettő együttvéve: a külső tekintélynek tagadása épugy, mint a revolutiónak visszautasítása, mivel annak nem a természetes ember szabadságát, mint a renaissance, hanem a megváltott keresztyén ember szabadságát, a Krisztussal a hitben egyesitett embernek suverain öntudatát helyezi ellenébe. A renaissance az egyéni jogosultságnak s ezzel a természetes világnak evangelioma vala. A reformátió is hirdette a világ s az élet jogát. Épazért kissé érthetetlen kifejezéssel — mint p. o. Eucken, a jenai philosophus — a keresztyénség elvilágiasitásának nevezték el a reformátiót. De egészen máskép érvényesül itt a természetes világ jogosultsága, mint a renaissance' világnézetében. A magában vett természetes világ élvezetében való öröm az, mely a renaissance korszakában érvényesül, de hogy miben áll annak az élvezetnek jogosultsága, az tekintetbe nem vétetett. Abban erkölcsileg fölötte állott a középkori gondolkozásmód a renaissance-félének, hogy legalább a jogosultság föltüntetésének kérdésével foglalkozott. Csakhogy a gondolkozásmód a világfeladatok erkölcsi jogosultságának félreismerésén alapult, s annak megtagadása szolgált neki előfeltételül és következményül. Épazért hiányzott a jó lelkiismeret a világhivatás betöltéséhez, mi nélkül az ujabb időre való átmenet a maga gazdag és fokozott feladatainak nem volt helyesen eszközölhető. Csak a jó lelkiismeret tette lehetővé az ujabb idő által nyújtott feladatok teljesitése iránti egész önodaadást. Luthernek hirdetése a keresztyén ember szabadságáról volt az, mely azt a jó lelkiismeretet lehetővé tette. Épazért a reformátió az ujabb idők signaturáját jelenti és lehetővé tette az uj vallási és tudományos szellemnek a megvalósulását, illetve azt a működési tért, a melyen ez a szellem tenyészik és fejlődik. * * * Habozni lehet arra nézve, vájjon az ujabb idő Amerika felfedezésével, vagy pedig a retormátióval veszi-e kezdetét ? Mindkettőben van valami igaz és mindkét tényező anélkül, hogy egymásról tudott volna, a legbensőbb összefüggésben áll egymással. Mert az uj világnak föltárása az, mely a látókört eddigelé nem sejtett módon kiszélesítette épugy, mint az életnek számos uj tárgyat kölcsönözött, s ezzel a földi hivatással járó feladatoknak végtelen nagy fokozását eszközölte. Minden abban öszpóntosult, hogy jó lelkiismerettel lehetett a feladatok betöltéséhez látni. Ezt a jó lelkiismeretet