Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-03-22 / 12. szám

talanságot, a melyet elkövetett akkor, a mikor a világ feladatainak szolgálatába lépett, mert tényleg mint két egymást kizáró ellentétes tér áll egymással szemben a mennyei s a földi; a trancsendens s az immanens élet. Abban a mértékben, a mint valaki amannak szolgált, emezt hanyagolta el, s a mint valaki ennek szolgált, amazt tagadta meg. A leghelyesebb tett lett Volna csak emennek szolgálni. Csakhogy a földi lét is megkívánja a magáét. Epazért nem maradt egyéb hátra, mint oly viszonyba helyezni a két életet egymással, hogy a földinek lehető korlátozásával annak jogosultságát jó cselekedetek által megvásárolta. Ezen az úton az összes világi életnek az egyháziasitása képezte a középkori keresztyénség feladatát. A világi életnek benső áthatása az evangelium kovásza által az érzület utján teljesen az egyházi uralom külső feladatává változott át. De az egyház, mint külső jogi közösség, a földi közösségi élet többi köreivel is érintkezésbe lépett, a melynek szükségképeni következménye a folytonos határvillongás volt. Csak természetesnek találjuk azt, hogy e világban a földi életkörök és feladatok önálló jogosultságának tudata lassanként kifejlődött és érvényesült, és pedig nemcsak az állami élet terén történt igy, hanem a társadalmi élet terén is. A felső olaszországi és német városok nagy kereskedelme nem állhatott fönn a keletnek mohamedán világával való szerződéskötési viszonyok nélkül, a melynek jogosultságát és érvényét pedig tagadnia kellett az egyháznak. S abban a mértékben, a mint a városok jóléte emelkedett és nagymérvű feladataiknak tudatára ébredtek, a különféle jótékonyságok gyakorlása s a szegények támogatása is e városok jogainak és feladatainak körébe vonatott. Szóval a természetes világi életnek tartalma gazdagodott s a földi látókör tágult. Az egyház által gyakorolt uralomnak köre hovatovább szűknek bizonyult, a világi feladatok folyton táguló körének befogadására, ugy, hogy elkerülhetetlennek bizonyult az eddigi értelemben vett egységes egyházi uralomnak a széjjel robbanása. Az ember többé nem dobta el magától a világi életet, mint valami szentségtelent, hanem vizsgálódásának és szeretetének tárgyává tette, a mennyiben a természeti világban a saját bensejében érzett végtelenséget látta. A kizárólag egyházias hangulat és állapot helyére uj és maradandóbb érvényű hangulatnak és állapotnak kellett lépnie. Döntő jelentőségű most már, miként alakult át lassanként vallásilag is ez az uj hangulat. Itt két lehetőség mutatkozott. Az egyik szerint továbbra is lehetett ragaszkodni a keresztyénségnek és a külső egyháznak római értelemben való hagyományos azonosításához, s az egyháznak elvetése az uj hangulat részéről a keresztyénség elvetésével volt azonos. S ha valaki külsőleg benn is maradt az egyház közösségében, a benső kötelék rá nézve mégis meglazult. Ez a szellemnek a tekintély bilincsei alól való felszabadítása keresztyén-ellenes értelemben véve. A másik lehetőség szerint magát a keresztyénséget megkülönböztették annak hierarchiai egyházi alakjától, mely esetben az utóbbitól való elidegenedés még nem a keresztyénségtől való elidegenedéssel azonos; sőt a mint a vallásos tudat az egyháztól az evangéliumra tért vissza, s kiinduló pontját kizárólag abban találta, megvolt a lehetőség arra nézve is, hogy ez uj állásponton a keresztyén ember szabadsága alakjában a természetes tudat világához s a földi élet feladataihoz is a középkorinál bensőbb viszony jöhetett létre. Az első lehetőség képezi az olasz renaissance, a másik a német reformatió döntő karakteristikumát. Annak az uj szellemi hangulatnak és világnézetnek-, a mit mi renaissancenak nevezünk, a középkor vége felé nyilvánuló, jellemző sajátsága Nisard, Carriére és Symonds John Addington egybehangzó nézete szerint is kettőben áll u. m. az egyesnek és egyéniségének feltétlen önérzetében, s a természetes szellemvilág iránti feltétlen önodaadásban, a mint ez újonnan átalakult világa maga egész teljességében tárult fel az egyén előtt. Az életnek összes ágaiban, az állam, tudomány, művészet, társadalom és erkölcsiség terén érvényesült az egyéniség joga az élet felett gyakorolt eddigi hagyományos egyházi tekintély lebilincselő uralmával szemben. A geniális képességnek soha nagyobb gazdagságával nem találkozunk, mint épen az olasz renaissance korszakában. A mint a művészet terén az eddigi hagyományos sablonszerű általánosságok typusával szemben az egyéni jelleg lép előtérbe, ugyanaz történt az élet valóságában is. Az egyéninek érzete lassanként az élet átalakítását és vezetését monopolizáló egyházi gyámság hagyományos korlátainak fokozatos levetkezésében is kifejezésre talált. A saját természet s az egyéni akarat lép a kijelentettnek tartott egyházi vagy erkölcsi törvény helyére. Itt főczél az egyéniség, a személyes önállóság jogainak kivívása és biztosítása ; épazért az arra törekvő férfiak egyenként kipróbált s erősen markírozott jellemekké növik ki magokat. Az államéletben tulhatalmas emberek azok, a kik sajátos érdekeiket és