Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-03-08 / 10. szám

nem csupán hiszi-e ezt? S ha igen: mért nem hiheti a másikat is ? Ez ujabb röpirat félig-meddig leplezett önigazolásnak is vehető Fricke előbb ismertetett bírálatával szemben. Ugyanis elő áll most már az író s kimondja: kötelességemnek ismerem a világot átalakítani akaró komoly gondolatokért a felelősséget elvállalni s tervet mutatni be, melylyel az átalakítás, illetve helyreállítás keresztülvihető s mintegy czáfolatul Fricke föntebbi ! megjegyzéseire így folytatja tovább : «s e kötelesség ; teljesítéséhez határozott komolysággal, áthatva a legőszintébb alázatosságtól fogok hozzá». S mit akar? Bizalmat Isten, hitet az emberiség iránt. Mert czélja nem más, mint minden keresztyén újból való egyesítése Krisztus keresztyénségében, a mit alázatosan hozzá tevén, ha Isten akarja, másokkal keresztül is fog vitetni. S a czél most már nem is az, hogy keresztyénség legyen, hanem ez : legyen emberiség. Ezt kell a keresztyénség helyébe tenni ! Es csudálatos ! Ez az ember az emberiségből alakítandó uj világ szegelet kövévé mégis csak a Krisztust teszi ! Nem tud tőle megszabadulni, a kitől elvesz mindent. O hozzá kell ragaszkodnunk szerinte is, s az igy létre jövő egyházban aztán össze kell gyűlnie mindenkinek, a ki keresztyén akar lenni, s azzá lenni akar. Első művének nem is volt más czélja, mint egy zászló alá gyűjteni, hívni mindazokat, a kik hajlandók — ha eddig nem tették — azt vallani a Krisztus istenségével szemben egész meggyőződésszerüleg, hogy : Krisztus ember volt ! Ezúttal a hitet összehasonlítja a tudással s ez összehasonlítás ellen nem lehet szavunk. Csak az a feltűnő aztán, hogy tudván szerző — legalább az összehasonlítás után ítélve — a kettőnek egymáshoz való viszonyát : miért nem jő azokkal lelkében összhangzásba ? A ki bele tud mélyen pillantani az istenség titkos dolgaiba : az tudhatja igazán, hogy az emberi ész korlátolt, tehetetlen, mig a hit szabad s ott is biztos léptekkel halad, a hol az ész még botorkálni sem képes. A röpiratban vannak ismétlések is, melyek az elsőből kerültek ide, hogy igazolva legyen mintegy Ériekének amaz állítása, hogy szerző folytonosan csak két gondolatot variál. Különben biztatást szivesen fogad mindenkitől, s ha eddig azt mondta, a mit milliók gondoltak, ezután nem fogja tenni, a mit mások akar?iak. Hogy vájjon fog-e tenni ? nagy kérdés. Kis röpiratkák nem alkalmasak világot átalakító munka eszközeiül. S ha még több tárgyra akad is, a ki mint Kunze — braunschweigi hivatalnok — költeményt ir hozzá, melyet szerző mintegy bizonyságul eszmei foganásnak indulása mellett a röpirat végén közölni is jónak látott, még akkor sem fog sikerülni megdönteni azt az alapot, melyen a keresztyén világ két ezred év óta fennáll. Rajongó szellemek mindig voltak s lesznek is. De hála az isteni gondviselésnek : a józan észszel párosult hit birtokosai rendesen többségben vannak. Hogy a protestantismus feladja — mint szerző óhajtja — Krisztus istenségét: erős hitünk van, nem fog bekövetkezni, ha mindjárt 50 ezer példányban kibocsátott «Komoly gondolatok»-kal akarja is egy-egy katona ez alapot megrendíteni. A vallás titokzatos mélységeibe az emberi ész soha nem láthat be tisztán. Az igaz keresztyén ember tudván ezt: tépelődő eszét a hittel csillapítja le. Fricke válaszát élvezettel olvashatja mindenki, Egidy ujabb gondolataiban csak az találhat élvezetet, ki a csapongó észben gyönyörködik. Az előadás mindkettőben könnyed s lendületes. . Mikor e sorokat megírtam, Egidytől egy egész ujabb sorozat komoly gondolat jelenik meg füzetekben. Nyolc füzetben fogja komoly gondolatait kifejteni, hogy miként, arról majd az egész gondolat-sorozat megjelenése után. Jéna. Tüdős István. NECROLOG. I

Horváth János. 1825—1S91. [IHHHHHHIIIIHHHHHHHKES^liíl^i! Az őrségi egyházmegyébe kebelezett nagy-rákosi egyház ez évi január hó 30-án kisérte el szeretett lel— lelkészének, nt. Horváth János urnák földi maradványait az örök nyugalom helyére Csendesen, fájdalom nélkül múlt ki az Ürnak e hív szolgája, jótékony álom képében jött hozzá a halál angyala, hogy megkérje s átadja a a pornak, mi por vala; hogy mély fájdalommal borítsa a szerető élettársat, a 8 év óta kínos betegségben sínlődő hű nőt s egyetlen fiát; hogy érzékeny veszteséggel sújtsa az őrségi ev. ref. egyházmegye lelkészi karát, melynek köztiszteletben s szeretetben álló tagja volt. Horváth János született 1825. évben Vasmegyében, Nagy-Rákoson Horváth János és Horváth Katalin szülőktől, atyja az ottani iskola tanítója volt. Első oktatását atyjától nyerte, ki jókor észrevévén szorgalmas fiában a felcsillámló tehetséget, tanulmányainak folytatása czéljából a pápai főiskolába küldte. Itt végezte el a gymnasiumot és a theologiai cursust kitűnő eredménynyel s pályájának elvégzése után 1847-ben a sárospataki főiskola rhetorica-tanszékére hivatott meg professornak. Nagy örömére szolgált s lelkét nemes ambiűóval töltötte be e kitüntetés, de a közbejött szabadságharcz ifjú szivét más irányba ragadván, a tanszéket nem foglalta el. 1850. évben Fehérmegyében Csősz községben a hírneves Mészöly család gyermekei mellé hivatott meg nevelőül, honnan 1851. évben Vecsey Gábor esperes hívta meg a törekvő ifjút maga mellé Várpalotára segédlelkészül, hol csak egy évet tölthetett el, mert már az 1852. év tavaszán az őrségi egyházmegyébe kebelezett szentgyörgyvölgyi egyház hívta meg őt lelkészül, hol 14 évig munkálkodott. Emlékezete ma is áldott, neve feledhetetlen a szentgyörgyvölgyi gyülekezetben. Az 1866. év tavaszán szülőhelye, Nagy-Rákos község hivta őt kebelébe, a hol 40 évi lelkészi működését ez évi jan. 27-én, 66 éves korában bevégezte. Nejével Járdánházy Krisztinával 39 évig élt boldog házaséletben, melyből csak egyetlen fia maradt, Horvát Endre, j elenleg k.-németfalusi lelkész. Az egyházmegye többször megajándékozta őt bizalmával, reá ruházván fokozatosan a jegyzői, tanácsbirói, számvevői tisztségeket, majd az esperesi hivatalt, -melynek terheit 10 évig nagy buzgósággal és ügyszeretettel viselte. Mint esperes szigorú, pontos, de egyúttal szeretetteljes volt, a hivatalnok szigorát nála az ember gyöngédsége pótolta s egészítette ki. Egyházlátogatásait felejthetetlenekké tette az a szikrázó elmésség, az a jó izű, egésséges humor, mely egyik elválhatatlan társa volt s a mely őt mindenütt, hol megjelent, kedveltté tette. Hív sáfára volt ő az Úrnak s a szó valódi értelmében utolsó lehelletéig lobogtatta az evangélium zászlóját, mint a Jézus Krisztus hű vitéze.