Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-03-08 / 10. szám

ez iskoláknak ez összegre. Csodálatos az, hogy a gazdag Alföld iskolái, hogy küzködnek a szervezkedés bajaival még most is és mily földhöz ragadt szegénységben élnek, majdnem kivétel nélkül. A legtöbb helyütt oly kicsi a tanári fizetés, hogy azt okvetlenül emelni kell. Ha ezen hamarosan nem segitenek, e gimnáziumokat végpusztulás fenyegeti. A tanárok vagy mellékfoglalkozás urán néznek, vagy a legelső alkalomkor jobb állomásokra mennek. A sűrű helyváltoztatás, de a mellék foglalkozás is, a tanításnak nagy hátrányára van, azt az ahhoz értők nagyon jól tudják. Ez az égető seb ez volna tehát első sorban gyógyítandó, azonban erre se lesz elegendő erejök, nem hogy 200—300 írttal* hozzá járulhatnának a főigazgató fizetéséhez. A főgimnáziumok esetleg még nagyobb összeg fizetésére volnának kötelezve. De íme Vásárhely nem képes a maga erejéből építeni, az államhoz fordul segítségért, Szigetnek építeni kell, ha adósságból is, maga Debrecen elegendő tanárral sem rendelkezik. Ily körülmények között képes-e akármelyik gimnázium is évenként 200—300 frtot nélkülözni ? Ha mégis ráerőszakolja az intézetekre az egyházkerület, az ily erőltetett helyzetből üdvös gyümölcsöket várni nem lehet. Lényegtelen ellenvetésnek tartanám, éppen azért utoljára emlitem fel, ha talán némelyek ugy gondolnák, hogy ez állás szervezése nélkül iskoláink kellő felügyelet nékül maradnának. Az állami tankerületi főigazgatók az ellenőrzést oly széles körben gyakorolják, hogy ez a kifogás semmiesetre se volna alapos. Nem csak külsőségekre terjed ki figyelmök, hanem az iskola tanmenetéről is kellő felvilágosítást szereznek. Sőt több iskolát a nyilvánossági jog megvonásával megfenyegetve erőszakos haladásra is kényszeríttettek. A jelen körülmények között, a most is dívó egyházkerületi felügyelő tanácselnökének látogatását is oda értve, ennyi ellenőrzést bízvást elégségesnek mondhatunk. Evvel körülbelül végeztem volna a kérdéssel, de reformról lévén szó, hadd mondjam még el, a mi szivemet nyomja, hadd szóljak olyan reformról, a mely nincs ugyan napirenden, de szerintem szintén nagyon fontos dolog, s ez ügygyei is kapcsolatban van. Egy idő óta a tiszántúli egyházkerületben nagyon hangoztatják a központi iskolát szöges ellentétben a vidéki iskolákkal. Mig ez a dolog csak cimkérdés volt, bele nyugodtam. Ám ha a debreceni gimnázium nagvobb előkelőséget követel, legyen az ő tetszése szerint. Csakhogy most már nem pusztán cimkérdés lett belőle. Bizonyos körök abban keresik tanügyünk javulását, ha minden jogot és előnyt a debreceni főgimnáziumnak biztosítanak, s e cél elérése végett attól se riadnak vissza, hogy az úgynevezett vidéki gimnáziumok jo hírét, nívóját mesterségesen mindenféle eszközökkel megcsorbitsak, alaszallitsak. Azt mi bölcsen tudjuk, hogy a mi iskoláinkban van elég javítani való, de tudjuk azt is, hogy Debrecenre is rá férne egy kis reform, mert ott se mennek ám ékesen és szép renddel a dolgok. A ((Sárospataki Lapok» már mondott egyet-mást az odavaló tanítás rendjéről, s ennél bizonyosan még többet is lehetne nyilvánosságra hozni. De hát minek? Evvel ugyan nem javitnánk a helyzeten, de igenis az ellen nemcsak tiltakoznunk, hanem körömszakadtáig küzdenünk is kell az egyházkerület tanügyének érdekében, hogy az ily eljárással a vidéki iskolákat tengődésre kárhoztassák. Annak a vidéki iskolának kell oly jónak lenni, mint a debreceninek, különben nem érdemli meg, hogy éljen. Az alföldi iskolákra szükség van, mert ott ugy is nagyon kevés az állami iskola, a felföldiek pedig valóságos várai a kálvinizmusnak és a magyarságnak. Tudom én azt jól, hogy azok a bizonyos körök azzal a gyarló reménységgel hitegetik magukat, hogy ez iskolák megszűnésével az alapok Debrecenre szállhatnak. De ez nagyon hiú és üres reménység. Lám a szoboszlai gimnázium polgári iskolává lett, de Debrecen egy garast se örökölt fenntartási költségeiből. E példából is okulhattak volna. E szellem kifolyása az is, hogy a debreceni gimnázium nyerte kizárólagosan azt a jogot, hogy a javító és pótló érettségi vizsgálatok csak is az ő falai között esnek meg. Miféle jogon? Vájjon Vásárhely és Sziget Isten kegyelméből nem olyan főgimnázium, mint Debrecen? íme a szomszéd kerületben Sáros-Patak se a szegény egyházak államsegitségét nem épiti be iskolájába, lélekadót sem vet ki az egyházakra, még a közigazgatási költséget se veszi igénybe, mint Debrecen, még is beleegyezett abba, hogy a javító- és pótló érettségi vizsgálatok felváltva történjenek a miskolci, rimaszombati és pataki főgimnáziumban ; a váltogató rendszer dívik a • dunamelléki egyházkerületben is. Mi oka és joga van arra Debrecennek, hogy ő másképpen járjon el ? Az ilyen eljárásra, gondolkodásmódra nagyon ráfér a gyökeres és alapos reform, mert az csak kisebb baj, hogy ellenszenvet kelt, hanem a tanítás ügyének árt, s a vidéki iskolák tengődését előmozdítja. Megmondám, a kiket illet értsenek róla. Figyelő. TÁRCA. Conservativismus és radicalismus a zsoltár átalakításoknál. Azt mondja a Programúi: «Nem a szó szoros értelmében uj énekes-könyv készítése van tervben, hanem a meglevőknek javítás és pótlás által való megújítása. Elvetni semmitsem akarunk, a mi ma is jó és szép, hanem igyekszünk az ilyeneknek esetleges formahibáit kijavítani, a mai igényekkel összhangzatba hozni.» Ebben van az irányelv. A forma pedig a következő : «A kijavításra vagy átdolgozásra ítélt zsoltárszövegekre nézve főtekintet fordítandó arra, hogy a javítás és átdolgozás a Szenczi- Molnár-féle fordításra és a bibliai szövegre való figyelemmel történjék, a mi azt teszi, hogy a zsoltárban levő eszmét nem lehet elejteni, vagy kicserélni, sem uj paraphrasist nem szükség ahhoz készíteni, hanem a meglevőt és ismeretest lehet összébbvonni, rövidíteni, s a nyelv ódon zamatának lehető megtartásával ezen és a verseléseken jobbítani.» Miért fordítandó főtekintet a Szenczi-Molnár-féle fordításra!? Mert a nép előtt amennyire gyanús és szokatlan leend az egészen uj ruhába öltöztetett ének, ép oly jóleső, édes húrokat rezegtet meg majdan szivében a régi zsoltárokra emlékeztető erős és élénk reminiscencia. Tiszteletreméltó ragaszkodás az ősiséghez, meg aztán közelről érinti a reform-munka praktikus oldalát is! De én azt mondom, hogy elég sokáig tartotta már magát jó Szenczi Molnár Albert, tnég e század elején újítani kellett volna, most meg már éppenséggel annyira túlszárnyalta a kifejlődött magyar költői nyelv, hogy az ő verseiből, a mikben nincsen se rím, se rythmus, erő is minél kevesebb, édes-keveset, a semminél alig többet lehet átvenni az