Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-02-22 / 8. szám

Heidlbergi kátéval együtt a ref. egyháznak zsinatilag elfogatott symbolicus könyve maradt, s mint ilyen erősíttetett meg változtatás nélkül az 1881-ben Debreczenben tartott legújabb országos zsinaton. Más fejezetek az iskolák eredetével, az istentisztelet alakjával, a jezsuiták történetével, a lutheránusok és kálvinisták között való versengésekkel — ez az egyik legérdekesebb czikk az egészben — az erdélyi unitarismus eredetével foglalkozik. Bod maga is erdélyországi lelkész v-olt s mélyen tanulmányozta az arian kérdést, sőt külön művet is irt róla : ((História Unitariorum in Transylvania» czimen, mely halála után adatott ki Leydenben, 1776. Ez most igen ritka könyv. Az unitarismus lopva vitetett be Erdélybe Blandrata udvari orvos által. Ez a maga részére hódította a tehetséges kolozsvári ret. lelkészt, Dávid Ferenczet, a magyar unitarismus apostolát, ki életét, mely 5 felvonásu dráma, római kath. levén előbb, majd lutheránus, aztán kálvinista, socinianus, végre a legtulzóbb unitárius, börtönben végezte be 1579, teljesedvén rajta Melius jóslata. Mintegy második Kálvin, Melius állt ellene Dávidnak s mentette meg Magyarországot a «Servéti eretnekségtől)) (a mint nevezték ekkor a socinianismust). O hívta össze a Csengeri zsinatot 1570-ben (ez a zsinat tartásának éve és nem 1557. lásd 350. lap) hol a «Confessio Csengerina» készíttetett, meghatározván az orthodox hitelveket s kárhoztatva az antitrinitarius nézeteket. .Bod nagy műve most már reményt nyújt arra nézve, hogy a történészek több figyelmet fognak fordítani Közép-Európa legnépesebb kálvinista egyházára, mely jelenleg 2000 anyaegyházat számlál 2000 lelkészszel. Mi pedig most még nagyobb hévvel ismételhetjük Merle D' Aubigné szavait: «Az evangyeliom nagy családjának egy ága a többitől elfelejtve maradt s ez a sérelem, habár sok idő múlva is, ideje, hogy jóvá tétessék.)) A legnagyobb magyar egyház történész hamvai csendesen nyugosznak 1769. óta a magyar igeni temetőben, de Krisztus egyháza iránt táplált szeretete, melyet történelmi művébe lehelt bele, szétszakítja a könyvtár börtönének rablánczait, szárnyat ölt s megelevenül, hogy élő szeretet öntsön a mult tanulmányozóiba, s tanítson bennünket, hogy szeressük egyházunkat, a tűrő hit édesanyját, melynek mindnyájan fiai vagyunk.)) Debreczen. Dézsi Lajos. KÖNYVISMERTETÉS. Hétköznapi könyörgések templomi hassálatra. Irta Csécsi Miklós ev. ref. leikéss. 231 nagy 8-rét l. Ara 1 frt 50 kr. Kapható a szerzőnél, Makón. Hét teljes hétre való reggeli és délesti könyörgést és öt betegekért mondandó imádságot adott ki a fentebbi czimű kötetben, templomi használatra, Csécsi Miklós', az egyházi irodalom terén főleg népies iratai által előnyösen ismert makói ref. lelkész. A műben egy erős dogmatikai meggyőződésű, sok bibliai ismerettel biró, de régies, nehézkes irályú, sokat moralizáló és egészen chablonszerű iró van előttünk. Hosszú, tömérdek jelzővel s közbevetett mondatokkal megterhelt mondataiból sehol nem érzik ki a magyar nyelv zengzetes ritmikus lüktetése és a könnyű elmondhatáshoz okvetlen szükséges numerusa. Egyhangú nehézkességgel, szinte a komorságig komolyan sorakoznak egymás után a gondolatok, melyeknek szakadatlan ismétlődése csak növeli a monotoniát. Az imák nem a közvetlen ihletésnek, hanem a folytonos reflexioknak szülöttei. A gondolatoknak és érzéseknek csak egészen szűk körében mozognak. A bennük kifejezett világnézet, az élet felfogása annyira komoiy, hogy majdnem már rideg. Ali g csendül meg itt-ott egy-egy derültebb hang. «Itt csak a bizonytalanság a bizonyos, csak a változás az állandó», ez az író bölcsészeti felfogása. Még családjában, kedveseiben sem tud igazán gyönyörködni, mert azok is csak azért adattak, hogy «velük bujdossuk át az életet» (88. 1.). Elmondja ugyan, hogy «szép az élet», de nem látja meg annak ezer meg ezer apró szépségeit, nem tud bennük költői lélekkel sem maga gyönyörködni, sem mást gyönyörködtetni. Bírálatoknál nem szeretem a másokkal való összehasonlitgatást, mert nézetem szerint mindent önmagában és nem másokkal való viszonyában kell vizsgálni és . mérlegelni, majd az irodalomtörténet iró feladata leend, a ki valamely kornak és műfajnak történetét fogja megirni, hogy egyszersmind ki is jelölje egy-egy írónak a többiek között a helyét; de itt kénytelen vagyok Révész imáira hivatkozni s reá mutatni arra, hogy Révész egy hajszálnyival sem kevésbé hivő és bibl'ás theologus, mint szerző és mégis életfelfogásában távolról sem oly komor. O is látja és érzi ugyan az életnek hiábavalóságát, gyarlóságát; ő is vágyik a Krisztussal 1 lenni; ő is sokszor fáradtnak érzi magát e bujdosás földén ; őt is gyakran bántja úgy a maga, mint az emberek bűnössége, sőt bűntudatában sem egyszer, valósággal vergődve, a saját lelkét marczangolja: de mégis gyönyörködni is tud e világban, az életben, az élet nagy I feladataiban, az emberi lélek erőiben, ezeket is meglátja a gyengeségek mellett, a természet szépségeiben és nem jajong örökké a nyomorultság felett. Én azt hiszem, sőt erős meggyőződésem, hogy a mint pl. a szülők sokkal inkább gyönyörködnek vidám, nyájas, jókedvű, az életnek örülő gyermekeikben, kik kedves mosolylyal derítik fel a családi kört, odaadó bizodalommal csüggnek rajtuk, és minden csekélységet hálás szívvel vesznek : épen úgy a mi mennyei atyánk is inkább gyönyörködik abban a derült élet felfogásban, az ő akaratán való megnyugvásban, és az ő kegyelmében való feltétlen bizalomban. Ha az Istenben való hit, ha az ő kegyelmében való bizodalom, mely szerint még a tékozló fiút is készséggel visszafogadja, nem tudja derültté tenni éle' tünket, hát akkor mire való az egész?! Senki még a világon oly mélyen nem érezte az ember bűnösségét és a Krisztus váltságának szükségességét, mint Pál apostol. Vájjon felségesebben és erőteljesebben képes volna-e valaki ezt a kettőt ugy kifejezni, mint ő. «Oh én szegény ember ! Kicsoda szabadit meg engemet a halálnak testéből?!)) De a Krisztus által ((mindenekben diadalmasoknál feljebb való, az által, a ki szerette őt.» Mindeneknél jobb volna reá nézve a Krisztussal lenni; de azért a földön is lat hivatást maga előtt: «e testben szükségesebb megmaradnom ti érettetek)) — írja Filippibeliekhez. A jajgató sentimentalismus teljesen távol van tőle. Azt mondja a Korinthusiaknak : '.(mindenekben ugy viseljük magunkat, mint Istennek szolgai — mint bánkódók, noha mindenkor örvendezők ; mint szegények, noha sokakat gazdagítunk; mintha semmink nem volna, noha mindénnel bírunk.» Kell-e ennél derültebb felfogás? És kell-e nemesebb, igazabb világnézet, a melyet a hit napja ragyog be : «még ha szidalommal illettetünk is, jót kívánunk ; ha háborúságot szenvedünk, békességgel tűrjük és ha gyaláztatunk, imádkozunk.))