Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-11-16 / 46. szám

komédiájával szemben azt hirdette : «A keresztyén ember életének folytonos megtérésnek kell lennie.» Feltűnik lelki szemeim előtt az a hatalmas fa, melyen egy emléktábla jelölt meg a helyet, hol Luther elégette a pápai bullát s a gátakat igy leszakítva, új utat tört az evangeliom számára. Hallom milliók énekét, melylyel dicsőitik a világosság és lelkiszabadság Istenét. Hallom a férfiak szavát, kik mint új próféták és apostolok hirdetik, hogy az Isten meglátogatta ismét az ő népét s az a dicsőséges szent alak, kiben az atya szeretetét megmutatta: a jézus Krisztns nem veti meg a legszegényebbet sem, a megtöredezett nádszálat nem rontja meg s a füstölgő gyertyabelet nem oltja ki. Az emberek újra éledtek s a lélek a kételkedés és bűn koporsójából kitört és eget kért. Az igaz, hogy a dicső eseményeket sötét jelenségek kisérték. A nagy eszméket sárba tiporták sokan s a mennyei igazságok nem mindig éltek és élnek azok szívében, kik azokat szájukon hordozzák s zászlóikra írták. De hát ha a gyémántot sárba dobod, megszűnik-e az gyémánt lenni ? Ha félre értették sokan és meggyalázták az eszméket és örök igazságokat, melyeket a XVI. század reformátorai nem föltaláltak, hanem diadalra segítettek, elvesztették-e azok értéköket? Nem, és ezerszer nem! És épen a még meglevő tévedések legyőzése végett, melyeken keresztül az eszmék és igazságok megvalósultak, kell újra meg újra hangoztatnunk azokat, kell kiemelkednünk a porból, az élet mindennapiságából, hogy új erőt meríthessünk a reánk váró küzdelmekre! Ilyen értelemben mondom néktek : Legyetek hívek mindhalálig. Megvallom, nem szándékozom jelenleg a protestantismus általános elveiről beszélni s titeket csak ez általános igazságok iránti hűségre buzdítani. Mivel mi legalább is névleg református keresztyének vagyunk valószínűleg majdnem mindnyájan, fő célom azon jellemvonásokat rajzolni, melyeket magunkba felvéve, hívek lehetünk a mi ev. szerint reform, ker. egyházunk alapelveihez. Rendkívül forró óhajtásom az, hogy mi magyar reformátusok jobb reformátusok legyünk, mint eddig voltunk. Megvagyok győződve, hogy minél hívebb fia valaki nemzetének pl. ennek a mi sokat szenvedett magyar nemzetünknek, annál jobban teljesíti az emberiség iránti kötelességeit is. fcpen azért ne féljetek. Midőn mindnyájunk számára azt a követelményt állítom fel, hogy hívebb, buzgóbb s erőteljesebb reformátusok legyünk, mint eddig voltunk, egyáltalában nem akarom kicsinyleni a protestantismus második hajtása, a lutheri irányzat hivatását, s mondhatom egyetlen felekezet, egyetlen vallás iránt sem akarok ellenszenvet ébreszteni, csak azt akarom, hogy ne csak viseljük a kálvinista nevet, hanem igyekezzünk azon az uton, melyen a caivinismtts a keresztyénség istenadta erőit a maga sajátos módján megvalósította, tovább haladni s a kálvinista alaposságot világosságot s erőteljességet jobban, mint eddig, szavainkba, cselekedeteinkbe, egész életünkbe belevinni. I. Legelőször a calvinismus alaposságáról szólok. Nem tagadom, hogy a keresztyénség isteni erőforrásából minden keresztyén felekezet merített. Sőt azt sem akarom kétségbevonni, hogy némelyik oly fenséges jellemvonásokat is vett fel magába, milyenek a calvinismusban ha nem hiányoznak is, elég erőteljesen nem alakultak ki. De a mi a mélységet, a semmitől viszsza nem rettenést, az isteni igazságok kimagyarázásában a következetességet illeti, bátran mondhatjuk, hogy a calvinismus járt elől. Egy felekezet sem állította a keresztyénség leghatalmasabb gondolatait oly élesen s mondhatnám, oly vakmerően előtérbe, mint a calvinismus. Az igazi kálvinisták azonban nemcsak hirdették az isteni kegyelem mindenható voltát s a Jézus isteni nagyságát, hatalmát és dicsőségét : életükkel is bizonyságot tettek azokról jobban, mint akárki. És ha az igazságok bebizonyítására a jelen kor tényeket követel, a calvinismus rámutathat oly tényekre, melyek kényszerítenek bennünket a kétkedés fegyvereinek lerakására s vallást tétetnek velünk arról, hogy az az isteni kegyelem nem valami üres szó, hangzatos mondás, hanem az emberi életben magái megmutató hatalom. És ne gondolja azt senki, hogy az az isteni kegyelem valami siralmas szánakozás Az isteni kegyelem positiv erő, de nem arra való, hogy az emberi lélek munkásságát megsemmisítse, hanem hogy az ember személyiségét a legdicsőségesebben kifejtse, kiépítse. Mi volt Kálvin az isteni kegyelem nélkül? Egy vézna, beteges, félénk tudós. Mi lett Kálvin az isteni kegyelem által segítve ? Hős, a ki a legnagyobb ellenséggel, a romlottsággal állt szembe; apostol, a kit a ráirányzott fegyverek nem rémíthettek el az evangeliom hirdetésétől ; a bátorság példányképe, a ki odaáll az Úr asztala elé s a ledér libertineknek velőtrázó h.ingón kiáltja oda : «Csak az én testemen keresztül érinthetitek az Űr testének és vérének jegyeit.)) Nem csoda, ha Genf városa, a dobzódás és bujaság Babylona, Kálvin működése folytán az erkölcsi egészség hazája lett. Valóban mindazoknak, kik a kereszténységnek a calvinismus által formulázott igazságait nem értik, nem kellene egyebet tenniök, mint a calvinismus történetét elfogulatlanul tanulmányozniok. A calvinismus története -jobban, mint bármily kényszerítés, érthetővé teszi a kálvinista igazságokat. Tény az, hogy a calvinismus minden nemzet életébe jótékony erőket vitt be. Tény az, hogy a calvinismus úgy háborús, mint békés időkben adott tiszteletreméltó jellemeket, munkás és szorgalmas családokat, becsületes, egyenesszívű polgárokat. Mikor a francia kálvinistákat dragonyosokkal ak irta a féketvesztett hatalom a katholicismus kebelébe visszakergetni, sokan voltak, a kik martyrhalált szenvedtek, sokan mint Rabot, a puszták prédikátora, kik az Isten népének bátoritására és vigasztalására emberfölötti dolgokat miveltek. Rabot maga apostoli buzgalommal működött. Az üldözöttek az erdőkben, hegyszakadékokban tartottak isteni tiszteleteket Rabot ott prédikált nekik. Mikor a börtönbe vetették a híveket, élete kockáztatásával oda is utánuk ment. Megtörtént az is, hogy a calvinismus egyik kiváló hívét elfogták és kinos halálra Ítélték. Csak annyit lehetett értésére adni, hogy mikor a vérpadon lesz, tekintsen a vérpaddal szemközt levő ház ablakára. A rettenetes óra elérkezett. A vérszomju szörnyetegek kedvtelve tekintettek áldozatukra. Kétségbeesésében akartak gyönyörködni, annak arcáról pedig a mennyei boldogság derűje sugárzott alá. Mi történt ? Míg minden szem az elitéltre volt függesztve, ő a kijelölt hely felé tekintett. A függöny félrelebbent s a vérbírókíól néhány lépésnyi távolban ott állt R.ibot, mint egy túlvilági jelenség, kezében a nyitott bibliával, annak lapjaira mutatva. Az elitélt bátran ment a halálba, szívében a reménységekkel, melyeket hű lelkipásztora az utolsó, legveszedelmesebb pillanatban is erősített. És tegyek-e említést azokról, kik ismeretlen helyekre mentek el, hogy a szegény pogányokat a Jézu? szeretetével megismertessék ? ! Elmondjam-e, hogyan küzdöttek ezer veszélylyel, hogyan harcoltak vad népek