Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-02-02 / 5. szám

„Jobb néktek így!" (Gerok után.) Ján. ló. 7. «Jobb néktek így, hogy immár elmegyek,» Bár szívetek sajog, vérzik e szóra. Ám fájdalom bölcsője az örömnek S enyészet az öröklét hordozója, Virág fakad a sirhalom tövében. Érettetek s még sokakért foly vérem... Jobb néktek így ! Jobb néktek így ! Nem ismertek ti még, Nem lélekben, csak múló porhüvelyben. Im láttátok a megtisztult Igét, Mi salak volt — a test — aztán pihenjen. A Lelket egykor rátok majd kiontom, Hogy kebletekben égi láng lobogjon . .. Jobb néktek így ! Jobb néktek így ! Mig féltve őrzi anyja, Nem oly merész, nem oly erős a gyermek; De künn, a síkon, önmagára hagyva Tanul szemébe nézni fergetegnek. Keblét viharra, vészre bátran tárva Ott születik a hős a bősz csatákba. . . Jobb néktek így ! Jobb néktek így! Bár most nem értitek, Hisz könyben úszik szemetek pillája; Ám lesz idő, igen, megéritek, Hogy tisztán láttok napba, éjszakába. A hívőké az élet koronája : Higyjétek hát — a szó akárhogy fájna — Jobb néktek így! Jena. Vojtkó Pál. KÖNYVISMERTETÉS. Zsilinszky Mihály. A linezi békekötés és az 1647-ki vallásügyi törvénycikkek története. Budapest, Homyánszky Viktor akad. könyvkereskedése. 1890. Nagy 8-rét 460 l. E mű első köretét képezi a Magy. Prot. írod. Társaság. kiadványainak. Első darab a társulat által közzéteendő egyháztörténelmi monográfiákból, melynek megindulását hazai prot. közönségünk olv régóta feszült figyelemmel várja. Megjelenése nyomon követte a Prot. Szemle I. II. füzeteit, a mi eléggé meggyőző bizonyság arra nézve, hogv az uj szerkesztő-titkar pontosan meg akar felelni annak, a mit elvállalt, s rajta van, hogy az eddigi késedelem is helyrehozassék. A közönség kellemesen lehet meglepetve, hogy a várakozásért épen Zsilinszky művével karpótoltatik, kinél országgyűléseink vallásügyi tárgyalásait senki alaposabban nem ismeri, s ki a kézalatti műben mintegy folytatását adja e tárgyú régebben megjelenr igen becses művének. Tudva van, hogy a linczi béke okiratait Szilágyi Sándor már régebben közzé tette, s hogy Toldi «Eszterházy életében» szintén sok ide tartozó adatot bocsátott napvilágra. Zsilinszky természetesen e műveket felhasználta; de az anyagot egyszersmind saját kutatásokkal is kiegészité és bővíté, melyeket az országos levéltár és a vörösvári levéltár gazdag kútfőiből merített. Ezeken kívül a lőcsei városi levéltárból s más forrásokból is hoz elő érdekes uj adatokat, melyeket önálló felfogás szerint, teljes tájékozottsággal dolgoz fel egy kerekded és összefüggő művé. Ennek tartalmát és elbeszélési menetét a következőkben ismertetjük. Az osztrák császárok világuralomra törekvő politikája ellen, melyet a hitegység utján és a pápaság segélyével akartak elérni, hazánk kettős irányban volt kénytelen fölvenni a harcot, t. i. alkotmányos függetlensége és vallási szabadsága érdekében, mert az osztrák politika mindkettőt elnyeléssel fenyegette. Rákóczy Gy. erdélyi fejedelem kezébe is az a kényszerűség adta a fegyvert, a ki t. i. honfitársai és hitsorsosai elnyomott és sérelmes helyzetét tovább tétlenül nem nézhette, s ezek szenvedéseinek megorvoslása, egyszersmint saját vallásának megöltalmazása végett a svéd és francia hatalmakkal szövetkezik, kik III. Ferdinánddal már előzőleg harcban állottak, mint ez a jo éves háború történetéből tudva van. Szerzőnk az előzményekkel, a szereplő több egyéniségekkel, ezek jellemével, az országos pártokkal s a háború első mozzanataival megismertetvén olvasóit, Rákóczy alakja mellett Eszterházy Miklós nádort állítja előtérbe, mint a ki engedékenység s békés kiegyenlítés által iparkodik a bonyodalom kitörését megelőzni, de a kinek törekvéseit Lippay esztergomi érsek a királynál meghiúsítja. A csapatok tehát megindultak s folyt a harc szo -kott kíméletlenséggel, és Rákóczy-ra nézve kedvező szerencsével. Ferdinánd, kinek seregei jobbára külföldön voltak elfoglalva, s ki különben is elég világos értelemmel s méltányossággal bírt annak belátására, hogy Rákóczy és a vele szövetkezett magyarországi evangélikus rendek nem ok nélkül indultak fel ellene, csakhamar hajlott Eszterházy tanácsaira, ki az egyezkedést ajánlgatta, bár az érsek ugyancsak tüzelgette, hogy «a fegyvertelen pór néptől», mely a fejedelem hadait képezi, ne féljen, sőt inkább e kínálkozó alkalmat használja fel, hogy Erdélybe is «katholikus fejedelmet ültessen» s ((Magyarországon minden eretnekséget enyésztessen el.» A fejedelem két eszes és higgadt férfit küldött Szendróbe, Kemény Jánost és Lónyai Zsigmondot, hogy ott az alkudozást megkezdjék a királyi megbízottakkal, (1644. máj. 19.) kiknek élén maga Eszterházy állott. A mily hajlandó volt az egyezkedésre a nádor előbb, míg nem volt kivel egyezkedni ; oly fennhéjázó és követelődzőnek mutatta magát akkor, midőn az egyezkedésre az alkalom megérkezett. A királyi követelések is oly magasra voltak csigázva s oly sértők Rákóczy ellen, hogy ennek következtében a szendrői s az ezt követő sárosi tárgyalások csakhamar hiábavalóknak bizonyultak, s mindkét részről félbe is szakíttattak. Rákóczy Kassára hívott össze országgyűlést, hogy a rendek akaratát, kiknek felhívására fogott fegyvert, a béke ügyében megértse; győzedelmes hadait pedig előretolta nyugot felé, s egyebek közt a nádor határtalan boszúsagára ennek regéci várát is elfoglalta. A kassai rendek Fejérpataki Mártont egy felirattal küldik a királyhoz, melyben fájdalmasan említik meg, hogy hajdan virágzó országuk, leginkább vallási gyűlölködések miatt elpusztult. E gyűlölködés kész az emberi és isteni jogokat felforgatni, a békét feldúlni, a törvény határozatát felforgatni, s a királyt hamis értesítésekkel félrevezetni. Az evangélikusok a törvény ellenére rajtok ütött sérelmeket hiába vitték ismételt ízben az