Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1890-10-26 / 43. szám
egyház által hivatalosan közzétett és dogmáknak nevezett hitcikkek formája alatt. Mert e munka ugy tünt fel előtte, mint a mely befejezést nyert azon időtől kezdve, a mikor megjelent Origenes ntoi agxcov-ja, a reformatio utolsó koráig, a meiyben megállapíttattak a különböző ker. egyházak symbolumai. Az Origenes előtti kor, melyet Bonifas méltán nevez apologctikai kornak, csak előjátéka, vagy ha jobban tetszik, a dogmák történelmének hajnala. Az utolsó korszak, mely a 18-ik századdal kezdődik és amit Bonifas kritikai kornak nevez, egy uj idő kezdetét jelöli, és nincs tárgyalva abban a folyamban, a melylyel foglalkozunk. A ker. dogma megállapításának munkája hát be lett végezve azon három közbenső korszak alatt, amit Bonifas polemikai, systematikai és symbolikai kornak nevez. A végtelen különböző viszontagságok és számtalan perpatvarok között, a római birodalom romjain keresztül, az evangeliomi hit és kegyesség sülyedésén ár, mely középkornak neveztetik, a lelkiismeret nagy ébredésén keresztül, melynek neve reformatio, ugyanazon dogmatikai munka folyik és követ egy folyton haladó logikai menetet. Először a Krisztus istenségének dogmája az, mely eléggé tökéletlenül kifejezve Justintisnál, kezdi megtalálni formuláját Origenesnél, és némileg tökéletesítve véglegesen megnyeri azt Athanasiustól. Athanasius egyszerre proklamálja a fiu homousiáját és az atyával szemben való alárendeltségét, egy rangbéli alárendeltség, de amely még se összeférhetlen a lényegazonossággal. Athanasius után Augusztinussal az egyház már túlmegy a bibliai állításokon és minden rangbéli különbséget eltöröl az Atya és Fiu között. A Trinitás feletti nagy vitákra, melyek megnyitják a polemikai kort, következnek a Krisztus két természete feletti perpatvarok, és véget érnek azon formulákban, melyeknek egyike tagadja a Jézus istenségét, a másika pedig emberiségét istenségébe absoibeálja. Végtére az utóbbi irány jut túlsúlyra, minthogy az egyháznak tömege ösztönszerű rokonszenvvel fogadja mindazt, a mi a Megváltó legfőbb méltóságát kidomborítja. Hanem az ember fia isten-emberi személyének valódi ismerete ettől fogva mélyen álterálva van. Krisztus a zsinati határozatokban többször ismételt emberisége dacára, megszűnik az egyház szemében valódi ember, igazi közbenjáró lenni, a honnét ujabb és kevésbbé távol eső közbenjárókra lesz szükség, az égben Mária, az Isten anvja és a szentek, a földön a pap. Következik a középkor. A dogma kidolgozása folyik és bizonyos tekintetben halad. Először a kalandos Scot Erigena nyújt kezet egyfelől a neo-platonikusoknak, más felől Hegelnek és iskolájának. A trinitásról való pantheisticus és sabellianus felfogása az isteni személyeket csak isteni erőkké és hatályokká változtatja. Scot Erigena után a többi scolastikusok különbözőképen módosítják a trinitasi dogmát. Roscelin tritheismust tanít, Gilbert la Porrée tetratheismust, Abelard pedig igyekszik a személy különbségeket eltörölni és Sabellius modalismusához közeledik. De Car,terbury-i Anselm «Monologiumában» folytatja Augusztinust és elvül állítja fel, hogy ha mi egyenes és pontos ismeretet nem szerezhetünk is a háromság titkáról, a mi szellemünk, mely az isteni szellem mintájára van formálva, olyan tükör, a melyben az Istennek képét szemlélhetjük. Anselm példájára Auquinoi Tatnás is a lélektan adataiból vonja le a háromságot. Duns Scot a háromságnak ismeretét az akaratnak vagy az absolut szabadságnak eszméjéből származtatja. Végül Richárd de Saint Victor, Istenben absolut szeretetet lat ; úgy de hogy tökéletes legyen, két lénynek szeretete, kik egymást szeretik, kell hogy megosztva legyen egy harmadik által. Itt valódi haladás van Anselm és a többi nagy scolastikusok felé. «Valóban — mondja Bonifas — a szeretet Istenének területén kell keresni a háromság valódi fogalmát ; a szeretet szó az isteni élet szava.w De különösen a keresztyénségnek központi dogmaja, a váltság dogmája az, mely halad a középkor alatt. Többen az atyák közül, a váltságot oda látszottak vinni, hogy az utóvégre is nem egyébb, mint ügyes fogás játszva a Sátánnal Jézus által, Istennel egyetértve, azért, hogy kiragadja az embereket az ördög markából, kik különben annak prédáivá lettek volna. — Mégis Athanaisius súlyt fektet az embernek Istennel való kibékiilésére, de az isteni igazságszeretethez csatolva a váltság szükségét. Anselm «Cur Deus hotno» munkájában az Isten szeretetével ellenkező exigentiákra alapítja a váltságot, mely megkívánja a bűnösök idvességét és az ő igazságára, mely elégtételt követelt a bűnért. Nem oly objectiv, mint Anselm, Aquiotioi Tamás nem hiszi, hogy a Jézus által teljesített elégtétel szükséges volna Isten szempontjából : a bűn ugyanis Isten személyes megbántása levén, az Istennek szabadságában állott azt megbocsátani, elfeledni, de ő az üdvnek azon módját akarta választani, mely legalkalmasabb volt arra, hogy bennünk hálát, szeretetet, a megszentelődésnek elemeit ébreszsze. Tamás egyébiránt szilárdul ragaszkodik Jézus Krisztus szenvedésének önkéntes jelleméhez, végtelen kiterjedéséhez és végtelen becséhez : a megváltó altal felajánlott elégtétel «satisfactio superabundans», mely végtelenül felülmúlja a bűnösök által szerzett adosságot. A fiu érdemeinek átruházása azon solidarításnál fogva megy véghez, mely a Megváltót egyesíti megváltottaival; az éltető kegyelem, mely Jézusban van, általmegy minden testbe, melynek ő a feje : az igazságnak elemét magába foglaló mély magyarázat, melynek fontossága csak később lett felismerve. Saint Victor Justinus martyr és nissai Gergely régi theoriáját egyezteti össze Anselmével és az Istennel való kibékülést teszi a váltság feltételévé. Bonaventura azt hiszi, hogy mi máskép is kiszabadulhattunk volna a Sátán igája alól, mint a Krisztus halála által, de hogy Istennel való kibékülésünk más módon is megeshetett volna, az már nem bizonyos. Gerson kiemeli azt a csudálatos módot, amelylyel Jézus munkája kitünteti Istennek igázságát és jóságát: «az Isten — úgymond — oly igaz, hogy a bűnt büntetlenül nem hagyhatja és oly jó, hogy annak kijavítása végett halálra adta szent fiát.» A hit általi megigazulásnak az Anselm és Tamás fölösleges elégtételének theoriájából kelle származnia. De e nagy scolasticusok az egész középkorral a hit intellectualista ismerete felé hajolnak és a megigazulást a megszentelődéssel összezavarni igyekeznek. A hitnek igazi Pál-féle ismerete azonban mégis észrevétetett Lombárd Péter által Az igaz hit — mondja ez a scolasticus — megigazító és megszentelő : «per hanc fidem justiűcatur impius, ut deinde ipsa fides incipiat per dilectionem operán.» Hanem a gyakorlatban a cselekedetek általi megigazulásnak rendszere már régóra túlsúlyra jutott. Már az 5-ik században elkezdődik diadala és attól kedve mindig teljesebben fejleszti ki az egyház életében evangélium ellenes consequentiáit. A középkor vége felé az ellenmondás nem csupán a gyakorlat és theologia közt létezik, hanem magában az