Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-10-12 / 41. szám

kötött parokhiális teendők alól és hogy a kormánynak az elkereszteléseket betiltó ez évi február 26-án kelt kultuszminiszteri rendeletért bizalmat szavazzon a kerületi közgyűlés. Az első indítványról ez alkalommal nem szólok, a kerület is bővebb tanulmányozás és zsinati intézkedés tárgyává tette; én is külön akarom nézetemet e fontos tárgyról elmondani. De az elkeresztelések kérdése felett támadott vita lefolyását röviden leirom. Miután Hándel Vilmos, kerületi főjegyző a kérdéses kultuszminiszteri rendeletet felolvasta volt, Zsilinszky előadja indítványát s aztán annak indokolására megy át. Kiemeli mindenek előtt, hogy ezen rendelet ugyan nem ad új jogokat a magyarhoni mindkét protestáns vallásfelekezetnek, hanem csak a fenálló 1868-ik évi törvény foganatosítását követeli. Azért feltűnő, hogy a róm. kath. papok nyilvános összejövetelekben a törvény elleti izgatnak s panaszkodnak, hogy üldöztetik vallásuk, holott tőlük semmi uj dolog nem kívántatik. Hs a kormány ugyanazt a protestánsoktól is követeli. Szükséges tehát, hogy az ág. ev. vallásfelekezet is nyilatkozzék ezen agitatiokkal szemben s kijelentse, hogy a kérdéses miniszteri rendeletet örömmel üdvözli, mert az a törvénynek tiszteletet és foganatot akar szerezni. Ajánlja, hogy indítványa elfogadtassék s egyszersmind azt is, hogy indítványa elfogadás végett az egyetemes gyűlésre felterjesztessek. Thébusz János lelkész csatlakozik Zsilinszky indítványahoz s a zólyomi esperesség hasonló indítványát olvassa fel, ajánlván ezt is a kerület általi elfogadásra. A vita, illetve a hozzászólás mind nagyobb mérvet ölt. Fiilszky Ágoston felhozza, hogy a kormány már régen szükségesnek tartotta az anyakönyvvezetésnek rendezéséről gondoskodni, s azért kibocsátotta a kérdéses rendeletet, melylyel a kath. papság is az országos törvények megtartására köteleztetik. Elfogadja Zsilinszky indítványát s hasznosnak tartja annak hangsúlyozását, miszerint a kath. papság azon állítása, hogy a protestánsok mindig uj előjogokat kívánnak, alaptalan. Az evang. egyház legkevésbé sem támadta meg a kath. jogokat, hanem csak saját, az országos törvények által biztosított jogait védi, melyek nemcsak 1848 óta léteznek, hanem 50 éves gyakorlat által igazolva vannak. A kath. papság hivatkozik természetes jogokra, de itt ki kell emelni, miszerint a kormány még nagyon kíméletesen járt el, mert azon visszaélésekre, melyek a reversalisok által elkövettetnek, tekintettel sem volt. A kormánynak nem azért szavaztatik köszönet és bizalom, mintha az ev. egyház valami előnyben részesült volna, hanem csak azért, hogy a fenálló jognak érvényt szerezni s további összeütközéseket elhárítani akar. Ivánka Imre szintén elfogadja Zsilinszky indítványát, ugy amint az előterjesztetett, de nem tartja kívánatosnak egy törvénytelen agitáció ellen polemizálni, annál kevésbé, mert a kérdéses rendelet mellett van a jog és a hatalom. Szontágh Pál ellenkező véleményben Ivánkával. Ne polemizaltassék ! Jó ! úgymond. De ő azt hiszi, hogy a kerületi gyűlésen jelenlevők mind tizenhárom próbás lutheránusok és igy nagyon természetes dolog, ha azon jókora aleopathicus dosisokban a lutheránusok ellen szórt vádakra a kellő válasz is megadatik s azért Pulszky nyilatkozatát is helyeseli. Ezen nézetben van Ve/ess József is, ki minimalisnak nevezi a rendelet intézkedését, mert az 1868. r. c. alapján az elbérmálások és a jogtalan eltemetése!; elten is rendeletet kellene kérni, de azt különösen követelendőnek tartja, hogy rendelet adatnék ki, mely szerint a kath. papok mind azon gyermekek keresztleveleit, kiket 1868 óta elkereszteltek, az evang. lelkészeknek kiadni köteleztetnének. Végre a kerület Zsilinszky indítványát elfogadta és az egyetemes gyűlés elé is felterjesztetni határozta. Ezek voltak ez idén a bányakerületi közgyűlésnek legfontosabb tárgyai. A zsinati kérdés simán intéztetett el, s a többi intézkedések többnyire kisebb fontosságú belügyekre vonatkoztak. Bierbrunner Gusztáv. GYAKORLATI LELKÉSZET. Főpásztori beszédek. (Visszaemlékezésül Szász K. püspök úr vértesaljai egyházlátogatására.) (Folytatás és vége.) XIV. A Sárbogárdon, május 12-én tartott főpásztori beszéd : «Vége felé jár utam, mint az alkonyatra hajló nap s minden nap közelebb-közelebb a végső állomáshoz. S minden nap növelte régi vágyamat, hogy e községet, ennek népét, titeket k. Atyámfiai ! színrőlszinre láthassalak. Nem egy oka volt e ma célját ért vágyakozásomnak. Mert nem is említve számos — részint itt élő, részint innen származott barátim és rokonaim szülő - és eredő helyéhez való vonzódást, sem azt, hogy ez egyesült községek egyikében született Tinódi Sebestyén, s itt szolgált Tompa Mihály : e nagy és népes község és annak túlnyomóan református lakossága, múltjában és jelenében, nem mindennapi, sőt másokétól sokban eltérő, képet tár elénk. Hogy a régi m ultról, a ti atyáitoknak egyház életéről s viszontagságairól is szóljak valamit, olvastam a régi Írásokból, hogy az itt ma is virágzó közbirtokos családok elei, nem ugyan a reformatio első idejében, sőt a mult század elején beállt üldözési korszakban, 1736-ban kezdettek itt először imaházat állítani s rendes lelkész hívása meg nem engedtetvén, abban levita szolgálatával élni; de kis imaházuk hat év múlva, 1742-ben, bezáratott s bepecsételtetett. Három évig nem tarthattak nyilvános isteni tiszteleteket; 1745-ben, Huszár János közbirtokos úr udvari imaházába kezdettek istenitiszteletre járni ; de ezen úr 1757-ben meghalván, másutt kellett lelki vigasztalást keresniök s majd egyik, majd másik közbirtokos úri család lakásán gyűltek össze. C sak 1783-ban, József császár türelmi parancsára, engedtetett meg végre templomot építeniök. Ez az a templom, mely azonban 1827-ben, a gyülekezet szaporodásával elégtelen levén, megnagyobbíttatott, s elébe — mi addig nem volt — torony is építtetett. Ilyen volt a mult század: az üldözés, elnyomás, bosszantások, de azokkal szemben a lángoló buzgóság és szívós kitartás százada ; mint a fecske, pajkos gyermekek vagy rossz szívű suhancok által leszúrt fészkét újra rakja, türelemmel, jó reménynyel, úgy prot. eleink, XVII. és XVIII. században nemcsak itt, hanem száz meg száz helyen az országban. Es e mostani XIX. század, a szabadság és haladás, a felvilágosodás és türelem e százada : a mit tagadni nem lehet, a vallási közönynek, hogy ne mondjam, az elvallástalanodásnak, de bizonyára az egyháziatlanodásunk e százada egyszersmind. S ki csudáíkoznék ezen ? Míg falvainkat ellenség ostromolja, éjjel nappal résen vagyunk, fegyverben állunk, ki-ki is csapnak néha, hogy az ostromlókat szétriaszszuk. Ha meg-