Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-10-05 / 40. szám

mozgalmat szeressem és pártoljam, mert az egyház akarata oly kelyzetbe hozott engem, hogy egyházunknak és papjainknak anyagi viszonyát, különösen a kedvezőtlen helyzetet senki jobban nem ismeri, mint én. Mert egy évtized óta évenként 3—4 száz segélyt kérő legszegényebb lelkész kérvénye jő kezembe. Végig olvasom őket, s ha sokat olvasok egyszerre, ki jön a könyem, pedig nem szoktam könnyen elérzékenyülni, De a mikor láttam, hogy 100 frton aluli papi fizetés is van, ha nem sok is, de van; ellenben két száz, háromszáz frton alul álló százával van, 400 frtnál jobb fizetésű lelkész már nem is igen kérvényez; és ha ezt minden esztendőben végig olvasom, természetes, hogy minden olyan kezdeményezéssel rokonszervezek, mely e nagy baj megszüntelésére irányul. Örömmel látom, hogy sokan gondolkoznak úgy, mint én. Mert nem azok a lelkésztársaink vannak itt jelen, a kiknek szüksége oly égető, azok otthon maradtak. Azok vagyunk itt jelen, akik magunknak nem keresünk semmit; és épen ez az illendő, tisztességes és becsületes, hogy akiknek fehér kenyerünk van az asztalunkon, eljöttünk, hogy mások számára bár a feketét megszerezzük, mert azok nem voltak képesek ide jönni. Előre is visszautasíthatjuk hát azt az idétlen vádat, hogy itt proletárok gyülekezete van együtt. Ezt előre bocsátva tisztelt értekezlet, mindjárt rátérek a kérdés érdemleges tárgyalására. Azt mondja a memorandum, hogy a segítés módja a 48-iki XX. t. c. teljes végrehajtása, de mondatott itt az is, hogy ez tán nem is tehetséges. Én tisztelt értekezlet abban a nézetben vagyok, hogy ha egy törvény fenáll, annak végre is kell hajtatni. Már ilyen vagy amolyan módozatok közt indul meg a végrehajtás, de meg keli történnie. Azonban ne feledjük, hogy 1848 nagyon régen volt, hogy a 48-iki törvények egy éjszaka alatt készültek, s egy bizonyos mennyiségű rajongást foglalnak magukban, a szabadságnak rajongását, így épen ezen kérdéses törvény is. Ennél fogva nem volna csuda, ha az már most épen szószerint nem is volna végrehajtható. Azonban hogy valaminő végrehajtását kivánni kell: az előttem egészen bizonyos. A magyar állam nem is volt idegen, hogy ezen törvényt valamely formában végrehajtsa, és választotta azt a formát, melyet mi államsegélynek nevezünk. Mikor az államsegély először folyóvá tétetett, akkor azt a törvényhozás e törvény részleges végrehajtásának nevezte. Hallottam tisztelt értekezlet, hosszú időkkel ezelőtt, de közelebb is, hogy ennek a törvénynek végrehajtását sokan úgy képzelik, hogy a ref. pap, mint az állam hivatalnoka, fizetését az adópénztárból venné fel. Én ismerem a magyarországi politikai körök felfogását a ref. egyházról és nem hiszem, hogy legyen olyan számbavehető politikai factor, mely a megoldás ily módozatába bele tudna menni, mert egy ily megoldási módozat, bármily értelmet adunk is neki, egyházunk autonómiájának összetörésére vezetne. Pedig Magyarországnak hivatalt és értelmet képviselő körei — legyenek bármiféle vallásúak, vagy pártbeliek, a ref. egyház autonómiáját szeretik és védik, mert ebben egy nagy nemze;i erőt látnak. A magyar nemzet története tanúsítja, hogy a ref. egyház szervezete annyiszor szállott síkra a magyar nemzet érdekében, a mennyiszer arra szükség volt Bocskaytól kezdve a Thun pátenséig, s ebből méltán lehet következtetni, hogy jövőben is, ha arra szükség lesz, annyiszor fog a haza és nemzet ügye mellett sorompóba lépni, a mennyiszer arra a körülmények alkalmat adnak. A ref. egyház autonómiájában minden politikai párt a nemzeti erőnek egy erős oszlopát látja, melyet nem fog megingatni semmiféle okért, s ha talán valakinek eszébe jutna, hogy megsértse, azt csak félreértésből teheti, de megtámadását azon esetben sem tudja keresztül vinni. Ez az egyik ok, amely miatt hibás politika volna az országgyűléstől azt kérni, hogy belőlünk államhivatalnokot csináljon, mert maga az országgyűlés azt mondaná, hogy ezt nem teszi, ezt a nemzeti erőt meghagyja a jövő számára; mert Magyarország helyzete olyan, hogy erre még szüksége lehet. A másik ok, amelyért ily alakban ezt a törvényt az országgyűlésen keresztül vinni nem lehet, a pénzügyi ok. Ezt hosszasan nem fejtem ki, csak megemlítem, hogy Kossuth 48-ban azt mondta, hogy egy felületes és futólagos számítást csinált, miszerint évenként mintegy 40 millió frtot kellene e czélra fordítani. Az ország nincs oly helyzetben, hogy ezt tehetné. De mint mondám, ezzel nem foglalkozom tovább, hanem átmegyek a harmadik okra, melyért én egy ily kivételt nem akarnék még akkor se, ha az az országgyűlésen keresztül vihető volna. Magyarország nemzetiségi helyzete ez. Magyarországon számos vallás, számos nemzetiség van. Tudjuk, hogy a kath. papság jól el van látva, de utánna ellátás tekintetében a ref. papság következik, bár nagy a távolság a kettő között, de a többiek e tekintetben még távolabb állnak. Magyarországon körülbelül 2000 ref. pap van, körülbelül 2 millió frt fizetéssel, ha most már az állam az ezer forintot fogadja el átlagos középnek, tehát akkor a 3—4 ezer oláh pap is 3—4 ezer frt javadalmat kapna, s ki fizetné meg ekkor az oláh pap kongruáját ? Mi kálvinisták. És akkor az a magyar faj jutna abba a helyzetbe, hogy ezeket megerősítse. Én t. értekezlet e megoldáshoz a szavamat nem adom, .én az ellenségemet megerősíteni nem szándékozom. Ez az oka, hogy nem vagyok abban nézetben, hogy a 48-iki XX. t. c. 3. §-a így keresztül vitessék, hogy államhivatalnokká tétessék a ref. papság, és az állampénztárból vegye fel fizetését. Fenmarad hát a másik kiviteli mód, mely az államsegély alapján áll. Ennek felemelését méltán kérhetjük, mert : *az erdélyi szász lutheránus egyház 160,000 lélek, 16,000 frt államsegélyt kap, s így egy lélekre esik 10 kr, így az unitáriusok is; míg az oláhok államsegélyéből 7 kr esik egy lélekre. Ezzel szemben a 2\'i

millió református 60,000 frt dotatiójából egy lélekre 2l

/s

krajcár esik. Látható ezekből, hogy egyenlőség és viszonosság csak a papiroson van, de nincs a valóságban, és nem is volt soha sehol, s nem is lesz soha, nemcsak Magyarországon, de eddig sehol a föld kerekségén. Hanem ezen egyenlőtlenség mellett méltán megkérdezheti az ember, hogy miért áll a ref. egyház leghátul, s miért nem elől? Tisztelt értekezlet! Két magyar vallás van Magyarországon : a katholikus, melyet lehetetlen magyarnak nem nevezni és a református, melyet méltán magyarnak neveznek. Amaz el van látva jövedelemmel gazdagon, a régi viszonyok, a régi idők hozták jó helyzetbe. Nem kétlem, hogy teljesíti kulturális misszióját, s bizonyosan tudom, hogy nemzetiségi misszióját eredményesen végzi. Mi nem hirdetjük, hogy az ő vagyonában osztozni akarunk; de nemzetünk figyelmét fel akarjuk hívni arra a körülményre, hogy a mi felekezetünk a magyar faj specificus képviselője, a mi egyházunk a nemzeti művelődés hű és erős oszlopa, tehát az állam és a magyar faj érdeke kívánja azt, hogy a saját fajának ezen leghívebb képviselőjét megerősítse,