Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-01-26 / 4. szám

1 13 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS tSÍCÖLAÍ lAP. ii4 Hosszúra is nyúlt ösmertetésünket azzal végezzük, hogy mi a «Prot. Szemléin igen érdekesnek találtuk, élvezettel olvastuk, a szerkesztőnek gratulálunk, és a Prot. irodalmi társaság nem csak egyháztársadalmi, hanem magyar nemzeti szempontból is szükségesnek tartjuk és felvirágzását őszinte szívből óhajtjuk. «Post tenebras lux!» H. Kiss Kálmán. BELFÖLD. A verses búcsúztatók eltörlése érdekében. A mi református, tisztelet és kegyeletre méltó halotti szertartásaink között bizony ép oly félszeg, mint Ízléstelen formájú az a verses búcsúztatás, melynek kiküszöbölését a legutóbb e tárgyban cikket írt Üveges úr a néptől várja. Nem is a «nép» hozta be, nem is az fogja kiküszöbölni. Hát mikor végezte a temetési szertartást a «nép» ! ? Behozták a tudálékoskodni akaró «rektramok» és szokássá vált; terjedvén a kevésbe jó szokás hamarabb és erősebben, mint a jó! A tiszáninneni és túli egyházkerületekben már eltörültetett, egyikben régebben, a másikban csak a mult évben. Bizony okosabb ember volt, a ki először indítványozta eltörlését, mint a ki először szokásba hozta ezt a lélekgyötrő és időrabló «abrakadabrát.» Le a kalappal uraim, mikor egy «Szász Károly», vagy egy «Losonczy László» zengedezi el kebele bús érzelmeit nemzeti és társadalmi életünk egy-egy kidőlt oszlopa, avagy vezérlő egyéniségének gyászravatala felett; ciköltői ihlettel)) és «avatott ujakkal» pengetve a szomorúságra hangolt lant húrjait. Ámde nem válik-e nevetségessé a legszomorúbb és komolyabb szertartásnak eme gyakorlása minden elfogulatlan itélő előtt, midőn a «Börzöliék», «01asz»-ék és ások másék» émelygős és szaftos «versstilus»-ával (hiába mondja őket Üveges úr is, meg sok más is ^xr^-nek, a mi ugyan gusztus dolga) kiáll a sorbul a koporsó elé tett asztalhoz vagy székhez a szegény dinnyési, pirosi, újvidéki, pacséri stb. rektor; vagy akár a «hirös kőrös város»béli kántor uram vagy tiszteletes úr diákja is, és (miként hajdan jómagam is körösi praeparandista koromban) küzködik a jól roszúl, sebtében könyvből kiirt rosz rímekkel, «repedj meg szív»-féle tónusban folytatva a «búcsuhangok»-at, vigasztalni az úgynevezett «szomorú feleket)) oly halott fölött, kinek elköltözésén, vagy miként a legtöbb örvendő és «jusst» váró atyafi és édesfi szokta volt előre kifejezni magát, «felfordult»ságán, csak örülnek és nem bánkódnak azok a «szomorú felek!» Hát tisztelet és részvét illesse az igazán szomorkodó és bánkódó szíveket, de vigasztalják meg azokat a hozzáértő lelkészek másképen ! Oh de vajmi ritka eset pedig, hol «kik igazán siratják az ő halottjokat!» Fájdalom, de így van! Lehet, hogy az én szemeim, ki «csak hivatalból)) járhatok halott temetésre, látják ezt úgy, ámbár nem igen szoktam csalódni az ilyen dolgok megítélésénél, hol magam is jobb szeretném, ha kedvezőbb ítéletet formálhatnék. A nép! a nép! Olcsó ennek a «gyereke», drága a «patika». Öröm, ha az «öreg»-e mellett és miatt nem kell «szenvednie» a fiatalnak ! Megvallom, pessimista vagyok, de nem tudnám e képet elég sötétre festeni, ha hűen kellene azt tenni! Egy «öt fertályos» értelmes presbyter atyafinak (álljon ez itt egy példaképpen) két hónap alatt megégett egyszer az összes szérüskertbeli takarmánya, meghalt a 30 évig hű és jó felesége, meg egy kedves unokája és végül leütődött egy 2 hónapos csikajának a fél csípeje. (A «jó gazdasszonyt)) és a «kedves unokáto én búcsúztattam el). Egy héttel ez események után találkozván az atyafival, szomorúnak láttam és kezdtem vigasztalni, felhoztam neki Jób-ot, a kit még több csapás is ért, még sem csüggedt el. Nagy sóhajjal aztán megvallá, hogy : «mind mehetne a többi, csak már a fekete csikómnak ne esett volna baja! Ezen nem birok megvigasztalódni!)) (És ez nem adoma!) Uram bocsáss! majd azt mondtam neki, hogy mért nem búcsúztatja el magától azt is, majd tán akkor megvigasztalódnék! Ilyen népnek közötte nem jobb volna-e azt a szertartást eltörölni, melyben az ember, hogy úgy ne mondjam, kénytelen apénzért hazudni hamis érzelmeket a más versével.)) De hisz igaz! Üveges úr szerint «a halott maga búcsúzik ott!» Én megkérdeztem már több szomorú féltől, miért búcsúztatnak?! Hát a halott beszélhet-e ? ! S nincs okom kételkedni, hogy őszintén nem vallották volna be, hogy hát: «mert úgy szokták.» És én hozzá teszem, a mit azok a szomorú felek elhallgattak, hogy: ((hiúságból.)) A gazdag, még a haló porában is azt akarja mutatni, ha tudatlan, hogy ő felette áll annak a szegénynek, a ki neki esetleg a verejtékével kaparta össze azt a sarat is, melyből midőn téglává vált, pormaradványainak akriptát» építettek. E szertartás, valamint még egypár ehhez hasonló is, csak a hiúság hizlaló eledele. Bizony, miként az úrvacsoránál, úgy a temetésnél is nagyon helyén volna az egyforma mértékkel mérés : egy szép halotti ima alakjában. A sírnál már nincs gazdag, se szegény. Az úr elébe nemcsak a gazdag jut. Á temetésnél felveendő egyforma szertartás is csak azt hirdetné, hogy «Isten előtt nincs személyválogatás !» De hát a stóla!? Én azt hiszem, a gör. keleti vallásúak a leghelyesebben tesznek — hogy másutt úgy van-e nem tudom, itt Piroson így van — náluk stóla nincs, hanem a fungáló lelkésznek a temetési szertartásokért egy bizonyos összegű ((fizetése)) van. A temetkezési szertartás ingyenes. A szertartás az egyforma korúajkra nézve egyforma, és szabályozva van s nem a wszokásntól függ! De maradjunk mi csak a reform. «búcsuztatók»-nál. A kántor vagy «költő» (! ?), vagy nem. Es én merem mondani, hogy 1000 közül jó ha akad egy. Hát most már az a 999 nem költő-tanító mivel búcsúztat ? Mivel ? A Börzöli, a Gérecz, a Marikovszki, a Fördős, az Olasz, a Fábián, meg nem tudom én kiknek a szájával. Én azt gondolom, hogy a nem költők mind olyan nehezen tákolják össze már úgy a 3 —ik 4-ik év vége felé, mikor fogytán van az «anyag», mint én, azokat a «búcsúhangokat.)> Legyünk őszinték, nincs ebben semmi. A tövisről nem lehet szőlőt szedni uraim! A ki pedig nem költő, az nem költhet olyat, a mi kitalálható, még a «nép»-nek sem. Mert elvégre a tanító sem kompromittálhatja magát azok előtt, a kik már «a másiktól)) «szebbet» is hallottak. Némelyik kolléga utóbb annyira belejön aztán a «versirás»-ba, a sok tortúra után, hogy az iskola is mindig «skandál» e miatt. No mert egy búcsúztató faluhelyen «esemény» és arra 2 nap készülni kell, két nap pedig a versírástól kifáradt agy pihen és kéjeleg annak tudatában, hogy milyen «nagyot» alkotott most ő, még tán kinyomatásra is érdemes lesz, ha több is lesz! Jó lélekkel és becsületesen bevallom, hogy 2 éjszakámba és 2 napi nyughatatlanságomba kerül mindig egy-egy búcsuzta-S