Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-06-29 / 26. szám

házasságokból származott gyermekek neveléséről, s hogy az illető egyház, vagy ha úgy tetszik, felekezet, e nevelést másként ellenőrizni nem képes, csak úgy, ha a neki törvényileg oda itélt gyermekeket evidenciában tartja, s hogy ez utóbbit csak úgy teheti, ha gyermekeinek névjegyzékét bírja, ez talán bebizonyításra nem szorul. S miután a római klérus a többi keresztyén egyházak törvényadta ezen jogát az által kijátszotta, hogy az általa illetéktelenül keresztelt gyermekek neveit az illetékes lelkészi hivatalokkal nem közölte, a miniszter, mint a törvény őre, csak kötelességét teljesítette, midőn arról gondoskodott, hogy a törvény ne csak papíron maradjon, s a Róma fennhatósága alatt nem álló egyházaknak módjában legyen jogaikat gyakorolhatni s azokat szemmel tartani, kik tőlük, már a X. parancsolat ellenére, az által elvonatnak, hogy létök s hollétök előttök eltitkoltatik. De azt mondja a klérus, ki kívánhatja a róm. kath. paptól, hogy az általa elkeresztelt gyermeket más felekezetnek szolgáltassa ki? A keresztyén, mert katholikus egyház kebelébe vétetett fel az így megkeresztelt gyermek, őt kiadni tehát annyit jelentene, mint őt az igazi egyházból kilökni, vagy elismerni, hogy az ember más felekezetben, vagyis az egyházon kívül is üdvözülhet. A róm. pap ezt halálos bűn elkövetése nélkül el nem ismerheti, meg nem teheti, s inkább martyriumot szenved, (már pedig ez a jelen esetben legalább 10 írtba kerül!) mintsem hogy ily lépésre vetemedjék s kiadja örök kárhozatnak, a pokolnak, az eretnekségnek azon lelket, mely kezeire bízatott. Megengedjük, hogy ezen érvelés az ultramontanismus szempontjából teljesen szabatos, de elmultak már azon idők, melyekben az ily okoskodás előtt, mély hódolattal meghajolt a világ. Tudjuk, hogy a róm. egyház még napjainkban is sok tekintetben államot képez az államban ; de tudjuk azt is, hogy a tulajdonképeni államnak nem csak jogában, de szent kötelességében is áll összes polgárait megvédeni minden oly elem túlkapásai ellen, mely magát azon illúzióba ringatja, hogy magának mindent megengedhet, az általa felállított s sérthetlennek kijelentett dogmának védpajzsa alatt. Eretnekeknek, farkasoknak hívnak bennünket azon táborban. Legyen; nem először és nem utoljára halljuk e testvéries címezést, s nem ismeretlen előttünk, hogy ha a felség szava százszor is megtiltaná a protestánsok szidalmazását, valamint ez egy század óta ismételten meg is történt, a mi atyánkfiai még sem szűnnének átkokat szórni reánk, mert hiszen ők az Istennek, azaz a Rómában székelő hatalmasságnak, inkább engednek, hogy nem az embereknek, legyenek azok bár királyok, sőt apostoli királyok is. Tudjuk ezt s nem is feleselünk e miatt ellenfeleinkkel, hadd Ítéljen mindenki, kinek szeme van látásra, hol legyen a haeresis, Luther kátéjában-e, vagy a catechismus romanusban, az Augustanában-e, vagy a Syllabusban, a könyvek könyvében-e, vagy a tradícióban, s ha azon egyház, pardon felekezet, pokolba vezet, mely Jézus Krisztusban egyedüli fejét s mindenét tiszteli s imádja, vájjon hova vezet azon társulat, melynek élén egy csalhatatlannak kanonizált gyarló, bűnös ember áll? S bizony, bizony kár reánk csak amúgy félvállról tekinteni s egyrészt avita, másrészt recepta religióról beszélni. E honnak nem zsellérei, hanem a katholikusokkal egyenjogú polgárai vagyunk, kik létjogunkat oly magas áron vásároltuk, hogy megérdemeljük, miszerint a közös anya, kinek szivén mink is élni s halni akarunk, velünk nem mint mostoha, hanem mint édes gyermekeivel bánjék. S ha igaz, hogy ccrecepta» felekezet vagyunk, nem Rómának vagy Esztergomnak köszönjük ezt, de a történelemben nyilvánuló sz. lélek működésének s vájjon azon egyház, mely 1870-ben új alapra fektettetett, ősinek mondható-e még, ez nagy kérdés. És a protestáns lelkészek által véghezvitt keresztelések nélkülözik a szentség jellegét, úgy hogy azok meg nem történteknek tekinthetők ? Hiszen igaz, hogy sapientis est mutare consilium in melius, de Róma bölcsessége, mely omne túlit punctum, ilv mutatiót mindig perhorrescált, ő mindig kérkedett szigorú következetességével s mindig büszkén mutatott az általa hangsúlyozott semper et ubique-re, s mit tapasztalunk jelenleg a túlsó táborban? A tridenti zsinat VII. sessiója azt vallja: ccSiquis dixerit baptismum, qui etiam datur a haereticis in nomine Patris, Filii et Spiritus Sancti, non esse verum baptismum: anathema sit, s a magyar klérus ezen anathemával dacol, s midőn a Catechismus romanus azt állítja: ((Baptismum iterari nunquam posse» — a mi ultramontánjaink kedvet éreznek magukban e szabványt megmásítani, s a protestáns lelkészek által megkeresztelteket újonnan megkeresztelni. Csak rajta, kereszteljék meg még az áttérő protestánsokat is, járjanak karöltve az anabaptistákkal s tépjék szét az utolsó köteléket, mely évszázadokon át némileg egy testté fűzte a meglehetősen centrifugál tagokat, s vessék szenvedélyökben a tenger mélységébe az «una.. . sancta» végmaradványit is! D.