Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-06-22 / 25. szám

legsikeresebben lehetne kiakolbolítani. De én viszont azt gondolom, hogy valamint semmi új, úgy semmi örökkévaló nincs a nap alatt. A nyelvi kérdés csak efemer tünemény nálunk, mely nem sokára szétfoszlik, mint a szállinkozó ködpelyhek a nap sugara behatása által foszladoznak. Mihelvest a tiszta vallási s egyházi szem­pont nálunk túlsúlyra vergődik, magától megszűnik a nyelvkérdés. De aztán theologusaink is tökéletesen elsa­játítsák maguknak ama nyelvet, melyben Isten igéjét hirdetniök kell a nélkül, hogy akárki által hazaellene­seknek neveztetnének. Erre pedig biztos kilátásunk van. A papi elemet fejlesztő, felnevelő s képző buzgó fér­íiaink s theol. tanáraink erre fordítsák különösen figyel­müket. Nefeledjük el, hogy mi különféle átalakításokon men­tünk keresztül egy pár évtized leforgása alatt. A német s Bach-féle korszakból az alkotmányos érába. Man staubét nicht leicht etwas aus, olme dabei selbst etwas staubig zu werden. Ránk tapadt valami a régibb korszakból. De az esz­mék tisztulnak. Á kompromisszum mindenkor s mindenhol különösen egyházi téren, a bölcsesség kritériuma. Látja azt most már mindenki, még az is, a ki a Slávv dcéra légkörében egykoron nagyokat hörpintett, hogy a kény­szerűséggel paktálni kell, mert a ki nem teszi, el kell készülve lenni arra, hogy a tényleges visszonyok kény­szere őt is, nézetét is figyelmen kívül hagyja. Sok nyelvű egyház vagyunk. Nem épen baj. Per diversitatem linguarum egyesíteni fog minket megint a szentlélek hatalma egy választott néppé. A szétválasztó elemek mindinkább tünedeznek, s ha hullanak is egymás után Geduly-féle jobbjaink, ne kételkedjünk, jönni fognak megint jól hárfázó Dávidok, kik hárfájuk zengzetével fel­vidámítják a búskomor kedélyeket is. Bocsánat a nagyobb eltérésért a tárgytól. Hiszen én az előttem lévő zsinati előmunkálatok részleteibe bocsát­kozni úgy sem akartam. A mi benne van, az, exceptis excipiendis, nagyon jó lehet, de van egész rengetege annak, a mi benne nincsen. Hangsúlyoztam, hogy türelemmel be kell várni, merre irányul az egyházkocsi rúdja. Tudjuk, érezzük azt mindannyian, hogy egész hal­maza van azon kisebb nagyobb horderejű ügyeknek, melyek zsinati elintézésre várnak. Hiszen egyházunk fennállása óta úgj^szólván csak egy törvényes érvényű zsinatunk volt, ennek pedig meg kellett küzdeni a kezdet nehézségeivel. Hogy egyházunk ennek dacára él, ten­gődik, valóban a nagy csodák egyike, kétségtelen jele s bizonyítéka annak, hogy életképes s az alkotmányos szabadságnak legnagyobb garanciája. Valóban, libertás praestantissimum naturae bonum, mi is elmondhatjuk, mert egyházunk egyedül e libertasnak köszöni lételét s fenmaradását. Ennek a libertasnak nálunk nemcsak a világi, hanem a papi elem is nagy áldozatokat hozott s hoz mind e mai napig. De midőn mi a világi elem s világi oszlopférfiaink előtt megha­jolunk s nekik örök hálával tartozunk, kérjük ne feledjék el azt, hogy az egyház a papi elem tengődéséhől és szervilismusából soha semmi szin alatt áldásthozó fej­lődést nem mutathatott elő s abban a meggyőződésben élünk, hogy ha fenkölt világi férfiaink a papi állást, tekintélyt emelni s anyagi helyzetén gyökeresen javítani buzgólkodnak, ércnél maradandóbb emléket állítandnak maguknak s egyházunk fényét s erősbülését bel és ki­felé ez által leghathatósabban előmozdítandják. Végül még meg kellene érintenem a fortissimam rem, mely e rövidke, de nagy horderejű szócskában talál kifejezést — unió. Némelyek szerint egyházunk legvi­tálisabb kérdése, úgy szólván életfeltétele, mások sze­rint egyházunk vagyis lutheraniánk Achilles sarka. Előre kijelentem, hogy én az uniót, mint a lugosi egyesült protest. egyháznak egykori lelkésze, sem elmé­letileg sem gyakorlatilag perhorreskálni nem tudnám. S hogy ezen fontos ügy nagyon is felszínre fog kerülni jövő zsinatunk folyamán, az eddigi kijelentésekből s az intéző körök hangulatából bátran következtetni lehet. Előttem csak egy dolog és tapasztalat megfejt­hetlen s mint még senki által nem fejtett talány áll előttem. A midőn mi t. i. minden kínálkozó alkalom­nál oda nyujtjuk jobbunkat a hazai ev. reform, testvér­egyháznak s ennek ajtaja küszöbén megállva rimánkodó hangon kiálltjuk, «effata» : részemről legalább nincs tudo­másom róla, hogy szeretett testvéregyházunk nyelvének kötele megoldódott volna s édes testvéri hangon üdvö­zölve felserkentett volna minket. Sőt mint bölcsen hallgató, állig begombolt diplomaták madártávlatról tekin­tenek az antichambrirozó lutheraniára. Sem a kerületek, sem a konvent, sem pedig az 1880-ik évi zsinat nem kínáltak meg minket még a legkisebb mozdulattal sem a baráti jobbal.*) őszintén mondva, én ezért neheztelek református hitfeleinkre s félek, hogy ha befogadnak, nem mint atyafiakat, hanem mint sógorokat fogadná­nak be. Férfias önérzetünk tiltja, hogy tolakodjunk, hogy egy század leforgása óta mindig mi legyünk a kezde­ményezők, az ajánlattevők. S ha elmerengek egyházunk dicsteljes múltján s buzgó apáink által kibontott zászlók alatt annyi dicső, nemes alakot látok működni, szenvedni, áldozni a hazá­ért s egyházért az előttem megfoghatian, aggodalmat keltő, de szívósan observált passiva resistenciával szem­ben : önkénytelenül kisikamlik ajkaimból a felindulás hangja: «hisz minket se a gólya költött!» S így hát mindenféleképen jól meg kell gondolnunk, mit csele­kedjünk. Ha csak emberektől van e tanács és dolog, felbomlik, ha Istentől van, mi fel nem bonthatjuk. De még is mindig szemünk előtt lebegjen ama régi bölcs mondás : Quidquid agis, prudenter agas et respice finem. Újvidék. Belohorszky Gábor, főesperes. *) Igen tisztelt főesperes íír e nyilatkozatát nem hagyhatjuk helyreigazító megjegyzés nélkül. Kötelességünknek tartjuk rámutatni a következő tényekre, melyek a kálvinisták és lutheránusok közötti testvé­ries viszonyt, melynek ápolását Lapunk is egyik első rendű feladatának ismeri, mégis talán más s talán az igazi világításba helyezik. A <l'rot. írod. Társaságiban kálvinisták és lutheránusok testvéries egyetértésben munkálkodnak a protestantismus irodalmi felvirágoztatásán, s ez irodalmi szép egyesülésre épen mi kálvinisták tettük az első és sikeres lépést. A zsinati kérdésben lutheránus részről, b. Próuay Dezső egyet, felügyelő íír által felvetett szép eszmére, hogy a két evang. egyház egy időben és közösen tartson zsinatot, mindjárt harmad napra melegen üdvözlő, egy szívvel-lélekkel helyeslő visszhangot adott nagynevű püspöke, Szász Károly urnák elnöki székből tett indítványára a dunamelléki ref. egy­házkerület mult őszi közgyűlése. A folyó évi Konvent egyhangú és lelkes határozatban fogadta és viszonozta az evang. egyetem áital nyújtott testvéri jobbot. A tiszántúli ref. egyházkerület f. hó 2-án testvéri örömmel újította meg a közös zsinattartás tervét helyeslő mult évi határozatát. — Ily tényekkel szemben, azt hiszsúik, joggal állíthatjuk, hogy reform, egyházunk «écles testvéri hangon üdvözli* az evangelikus egyház unionalis törekvését, s téves dolog a kálvinistákat tbölcsen hall­gató, állig begombolkozott diplomaták®-nak tüntetni fel, kik <madár­távlatból tekintenek az antichambrirozó lutheraniára.* Ne rekrimináljunk, ne torzsalkodjunk, hanem inkább arról gondolkozzunk, hogy vérszemet kapott közös ellenségünkkel szemben hogyan erősíisük magunk között a testvéri közösség kapcsait és miként folytassuk a közös hit- és egyház­védelmet! Szerk.

Next

/
Thumbnails
Contents