Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-01-19 / 3. szám

3-án bekövetkezett elhunytával. Egyénisége oly jellegzetes, oly markírozott volt, s tanári és irodalmi működésével oly maradandó nyomokat hagyott a prot. theologia legújabb történetében, hogy méltán megérdemli a róla való ismételt megemlékezést e haza protestáns sajtójában is. A protestáns egyháztörténetirás eme nagymestere és nestora — mint azt «Ideale und Irrthümer» (1872) című remek-alkotású művében maga beszéli — 1800 aug. 25-én Szászországnak Steinbach nevű városában, régi prot. papi családból született. Középiskolai tanulmányait Altenburgban, a philos. és theol. tanfolyamot pedig 1819 óta a lipcsei, erlangeni és tübingai egyetem theol. fakultásain végezte. Az akkoriban még politikai jellegű, nevezetesen a német egységért rajongó «Burschenschaft»-ban való tevőleges szereplése miatt szigorú fegyelmi vizsgálat alá került és büntetésül 11 hónapra Hohenasperg várába záratott. A fogságból megszabadulván Lipcsébe ment át, hol 1728-ban habilitáltatta magár, s 1829-ben az egyetemen bölcsészeti tanszéket nyert. Még ugyanabban az évben theol. tanári minőségben meghívást nyert a jénai egyetemre, a melyet — tán egészségi okokból is — haláláig el sem hagyott. Egy félszázadnál tovább működött jénai tanszékén, jobban mondva saját kerti lakásán berendezett tantermében, hol magyar iíjaink közül is száz meg száz hallgatta vonzó, s a források bemutatása által szemléltető előadásait Jézus életéről, | a dogmatikából, főleg pedig legkedveltebb studiumából, az egyháztörténetből. 1883. őszén elhagyta tanszékét, nyugalomba vonult s helyét szellemének méltó örököse s a protestántismus egyik elsőrangú harcosa, Nippold Frigyes foglalta el. A weimari nagyhercegi kormány több ízben kitüntette az európai hírű theologust és kiváló történészt, legutolszor midőn forrón szeretett s igaz prot. buzgósággal betöltött tanszékétől aggkora miatt megválni volt kénytelen, nemességgel és excellentiás címmel ruházta föl. Hazánknak és a külföldön tanuló magyar ifjaknak mindenkor nagy barátja volt, s e rokonszenve irántunk az érdél)i szászok által élesztett «schulvereÍnos» időben sem változott. Ritka szeretettel s nemes szerénységgel közeledett mindenkor feléjök, s a Károly Ágost által számukra alapított «jenai szabad asztal)) elnyerésében a magyar ifjak ügyét önzetlenül előmozdította. Számos magyar tanítványa az 1880-ban rendezett 50 éves tanári jubileuma alkalmával egy üdvözlő irattal tisztelte meg, a melyre adott szivélyes válasza e Lapok 1880. évi folyamában Sztehlo főesperes fordításában megolvasható. A magyarok iránt táplált őszinte rokonszenvének egyik tanújele az is, hogy a szomszédos Weimárban tartózkodó Liszt Ferenc hazánkfia 1883-ban «Nun danket allé Gott» című énekhez készített saját kompositiójával tisztelte meg. Vonzó és szemléltető előadásai — főleg az egyháztörténetből — a leglátogatottabbak voltak, s óriási könyvtárral rendelkező lakása mindenkor nyitva volt a tudományt kedvelő ifjak előtt. E sorok Írójával is megtörtént, hogy lakásán az akkori schulvereinos mozgalmak dacára egész dissertálás folyt le az eperjesi egyház és főiskola vértanúi múltjáról. Ritka benyomást gyakorolt a beszélőre, s alig van külföldi professor, ki oly maradandó befolyással lett volna a magyar tanuló ifjakra, mint épen Hase szeretetteljes egyénisége. Theologiai alapnézetét «Ev. Dogmatik» (1825. 6. kiad. 1870) című művében tudományos, «Gnosis» (1826—28, 2. kiad. 1869—70) című művében pedig népszerű alakban fejtette ki. Theologiája az egyházi keresztyénységnek a modern műveltség vívmányaival való öszszeegyeztetésére törekedett, mi mellett Schleiermacherrel egyetemben hangsúlyozta a vallásos tudat jogosultságát, a keresztyénység történeti jelentőségét, s a vallásos eszmék ásthetikai szemlélésének szükségét, úgy hogy modern theol. iránya méltán neveztetett iistheiikai rat ionalis musnak, Lipsius psychologiai, Pfleiderer spekulatív és a zürichi Biedermann metaphysikai rarionalismusával szemben. Különben dogmatikai előadásaiban és műveiben is mindenütt a történeti szempont az irányadó. A dogmatikához csatlakozik «Hutterus redivivus» (1829. 12. kiad. 1883.) történeti jellegű műve, a melyben a hírneves Hutterus Lénárd wittenbergi orthodox theol. tanár szellemében történeti alapon, modern, fejlettebb hittudatunkhoz alkalmazottan ismerteti a lutheri ev. egyház tanfogalmát, tehát olyan történeti jellegű dogmatika, mint Heppe, Schweizer, Luthardt, Schmid, vagy nálunk Masznyik- műve. Kitűnő kompendium • a dogmatika alaposabb, behatóbb tanulmányozásához, s legfölebb a sok rövidítés teszi nehézkessé használhatóságát. «Leben Jesu» (1829. 5. kiad. 1865.) című művével e tudományunkat s annak irodalmát alapította meg, a melyre aztán Strauss, Renan, Keim, Schenkel, IVeiss és Beyschlag műve következett, úgy, hogy méltán mondhatta Strauss a «Leben Jesu» elnevezését ccmodern fogalomnak.)) npeu e tárgyról s az egyháztörténetből tartott vonzó s mindenkor érdekes előadásai voltak a leglátogatottabbak voltak. Később a «Leben Jesu» elnevezést «Geschichte Jesu» (1875.) névvel cserélte föl, a mi méltóbb és találóbb is a megváltó istenemberi élettörténetéhez. E műnek kiváló becset irodalmi teljessége nd, a legrégibb időktől kezdve napjainkig levezetve azt. Ismertetve volt e Lapban 1877-ben Szőts Farkas által. Legjelentékenyebb két műve az Egyháztörténet (1834. 11. kiad. 1886.) s a római kath. egyház ellen intézett Polemikája (1863. 4. kiad. 1878.), mely a Kovács Albert-féle «TheoI. könyvtár)) -ban magyar nyelven is megjelent. Örök emléket emelt e derék vállalat már e munkának kiadásával is, a melyről méltán mondották, hogy az a XlX-ik század theol. irodalmának legklasszikusabb alkotása. Ez volt az egyetlen mű, mely egykori nagytudományú tübingai kath. kollegájának, Möhlernek nagy föltűnést keltett Symbolikája mellé helyezhető, s a melylyel a kath. polemikai irodalmat csaknem lefegyverezte a protestantismussal szemben. Mert a mi ma Janssen tendentiosus történetírásának vezérlete mellett velünk szemben polemikai alakban nyilvánul, az komolynak, vagy pláne tudományosnak többé nem vehető. A római egyház — mint Hase mondja — a vaűkánumban megérett, azért a velünk való tisztességes apologetiko-irénikus polemizálásra többé nem képes. Az időközileg megjelent s a schmalkaldi cikkek hangján tartott Tschachertféle Polemika Hase művének positív kiegészítése. Majd minden művelt európai nyelven méltányolt egyházi történetírását a történeti kegyelet, a múltnak korszakalkotó eszményeibe és személyiségeibe való szeretetteljes elmélyedés jellemzi. Mily mesterileg nyilvánul e kegyelet s az egyéni iránti előszeretete «Franz von Assisi» (1854), «Caterina von Siena» (1862) című műveiben s a «Rosenvorlesungen))-ben! Akadémiai előadásai alapján később kibővítette egyháztörténeti tankönyvét, a melynek vaskos I. kötete lipcsei kiadóinál 1883-ban jelent meg. A mult iránt való finom ásthetikai