Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-04-06 / 14. szám

ISKOLAÜGY. Nyelvtanításunk sikertelenségének egyik főoka. Már Horatius kimondotta a jellemző szentenciát: Gramrnatici certant, s alig van théma, melyért annyi tinta folyt volna, mint a nyelvtanításért. Mindenki "a szent meggyőződés hevével hirdeti tanait, azt hiszi, ő találta meg a panacest; hogy benne a nyelvtanításnak megváltója támadt, a ki megszünteti a bajokat! Pedig ezek folyton megújulnak, s újra meg újra hallatszik a panasz nyelvtanításunk sikertelenségéről. Én sem szándékozom eddig nem hallott dolgokat elmondani jelen értekezésem keretében, hanem csak azon tapasztalatokat, melyeket 10 évi folytonos nyelv tanítással való működésem mellett hat különféle tája gymnasiumban és ugyannyi fajú növendékek közt szereztem. Több szem többet lát, s végre is a bajnak minél több oldalról való megvitatása, megvilágítása annak megszüntetése — vagy csökkentésére vezet. Ennyiben kívánok én is a dologhoz szólni. De hogy sokáig ne kerteljek, kimondom mindjárt a kezdetén, hogy nyelvtanításunk sikertelenségének egyik fő, majdnem legfőbb oka az, hogy anyanyelvünk, a magyar nyelv még mindig nem képezi központját nyelvtanításunknak! Sőt olyan árván egy tantárgygyal sem bánnak el a tárgyfelosztásnál, mint a magyar nyelvvel. Olyan ez, mint a vetőmag, melyet a talaj becsületére, meg a jó Isten gondjaira biznak ! Ezt taníthatja mindenki, legyen mathematikus, geographus, vagy historikus vagy bármily szakmájú, mert ez csak surrogatum, hogy a tanár főtárgyaihoz a heti óraszám kijöjjön ! Sőt a legnagyobb idegenkedést a magyar nyelvnek az alsóbb osztályokban való tanítása iránt éppen a magyar irodalom tanárai részéről tapasztaltam ! Derogál nekik a grammatika tanítása ! Súlyos vád, fogják mondani; de nem a levegőből merítem. Nézzék csak végig az értesítőkben a tanárok névsorában a tárgyakat, s legtöbbnyire úgy találják, hogy csak az 5 — 8. osztályban tanítják a magyart, az alsó osztályokban pedig majd mindegyikben más-más, amint lentebb említém. Pedig az alapot kell biztosan megépíteni, mert különben ing az egész épület, sőt összeomlik; nálunk gyenge alapon tanítják az anyanyelvet, s vele veszélyeztetve van az egész nyelvtanításunk! Természetesen, könnyebb és érdekesebb az irodalomról beszélgetni, az egyes műfajokat fejtegetni vagy ismertetni, mint a kis gyermekekkel vesződni, s a mondatokat boncolgatni, azok alkotó elemeit fölismertetni, stb. De aztán annál sincs ám komikusabb látvány, mint mikor az ifjú nagy hangon perorál pl. a drámáról, s nem egy tanár magyarázata után súlyos kritikát gyakorol valamelyik jeles iró felett, s ugyanakkor a gyakorlata tele van helyesírási, meg nyelvtani hibákkal ! Én csodálkozom, hogy még nem kaptunk miniszteri rendeletet a magyar nyelv sikeresebb és szigorúbb tanítása érdekében ; erre jobban ráférne, mint a német nyelvre! Aztán panaszkodunk, hogy a német, latin és görög nyelvet nem tanítják és nem tanulják úgy, mint várni lehetne, de azért nem hallunk kifakadást, hogy még a felső osztályú tanulók sem tudnak helyesen magyarul irni, még kevésbbé fogalmazni és hogy legkevésbbé ismerik a magyar mondattant! Azt meg nem is merem említeni, hogy egyetemet végzett ifjak, ügyvédek, orvosok, papok sőt tanárok uton-utfélen «irásban és képekben)) árulják el, igazolják állításom valóságát: hogy nagyon halvány ismeretök van a magyar nyelv syntaxisáról, vagy akárhányszor helyesebben, több grammatikai akribiával kezelik a külföldi, mint az édes hazai nyelvet! Tán érdekes lesz e helyen fölemlítenem azt a jellemző megjegyzést, mit egyik kollégám tett pár év előtt. Panaszkodtam neki, mint a VI. osztályfőnökének, hogy X. tanulójával a görög nyelvből semmire sem tudok menni, még csak olvasni sem tud ! Ugyan hogy tudod azt kívánni, válaszolt ő, hogy görögül olvasson, mikor magyarul sem tud olvasni! No ne felejtsük, ez egy 6. osztályi diákra szól, s azóta tapasztalataim gyarapodtak, hogy nem csak a 6., de még a 7. és 8. osztályban is lehet ilyen derék fiúkat találni! Hová jutottunk már ebben a hajszában, hogy folytonosan csak az idegen nyelvekre és itodalmakra fordítunk gondot, csak ezeket képzeljük a műveltség alapjának, nyelvünkről meg azt hiszszük, hogy tudjuk (de nem öntudatosan), arról szépen regélt Szarvas Gábor a «Nyelvőr» nlült évi februári füzetében e cím alatt : ((Nyelvünket ne bántsátok, azt nem hagyjuk !» Egy hosszú lisztát kellene összeállítani azon szomorú adatokból, melyek csupán a középiskolai magyar nyelvi tanítás nem célszerű vezetésének az eredményei, de akkor lapunk egy évi terjedelme kellene hozzá, azért hát rátérek magára a nyelvtanításunkra! Csak azt nem tudom, hogy hol kezdjem a hiba vagy hiány okát : fenn-e vagy alant ? Mert az már köztudomású és elismert tény: hogy magyar nyelvtanaink egyike sem üti meg a teljes mértéket, egyik sem felel meg a kívánalmaknak úgy, a mint azt várni kellene. Szomorú dolog, de való; sőt jellemző nemzeti öntudatunkra és állapotainkra, hogy több szerzőtől van német, latin és görög, mint magyar nyelvtanunk ! Boldog külföld! Ott az anyanyelven kívül a latin és görög nyelvnek is van temérdek tudományos és nagy nyelvkönyvük, etymologiai s egyéb műveik, nekünk magyaroknak nincs még egy tudományos magyar nyelvtanunk sem! Hogy és hol állunk e tekintetben, érdekesen fejtegi Takács István «Egy nagy magyar nyelvtan űgyében» cimű értekezése, (L. Egyetemes Philolog. Közlöny 1889. II. fűz. s melyen talán végre segíteni fog Semseynek hazafias adománya, s melynek bekezdését és befejezézét szinte kedvem volna itt ismételni mindnyájunk épülésére; és Finály Henrik dr. «Hogy is mondják azt magyarul)) cimű művében. Tehát először is nincs egy nagyobb, tudományos magyar nyelvtanunk, melyet minden magyar tanárnak szüntelen a kezében kellene tartani, mely a legapróbb részletekben őt eligazítaná, s a legparányibb kétkedésekben és ingadozásokban biztos iránytűként vezérelné! Addig hiába is minden nagyobb követelés, hiába a pedantkodás ! Mikor oly viszonyok közt élünk, hogy a III. osztály számára irt magyar nyelvtan (ha még oly rendszeres is) szolgál további tankönyvül a VIII. osztályig, de az egyetemi hallgató is beéri vele, aztán a tanári vizsgálatra is kielégít egyetemi jegyzetek kíséretében, sőt a tudori szigorlaton is megteszi a szolgálatot, a hol pedig már tudományos búvárlatok eredményét kívánják, no hát akkor ? difficile est satiram non seribere ! MijtóUuközépiskolai nyelvtanaink úgy vannak irva, hogy a nagyobbak érdekeit is kielégítsék, nagyon természetes, hogy azok korát, akiknek épen tanulniok kell, tehetségét túlhaladják. Bevágják, mert a tanár követeli a felmondását de nem értik, tehát gyakorlati haszna = o. Pl. (hogy adattal is szolgáljak) egyik nagyon is elterledt, de át meg át dolgozott magyar nyelvtanunknak legelső sora ezen meghatározással kezdődik : «A nyelv a beszédben előforduló szók összesége, melyekkel gondo-