Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-01-12 / 2. szám

ben 12-—12, Amsterdamban 8, sőt még a' bécsi theologiai fakultáson is 6 tanár foglalkozik e tudományok előádásával: megdöbbentő azt látnunk, hogy Enyeden négy tanári állás van, amelyek egyikéhez még a philosophia történetének tanítása is hozzá van csatolva, igaz hogy csak egy féléven át heti 5 órán, ami azonban viszont a philosoplnai képzettség szempontjából szül nagy hátramaradást. Még Pápán is jobban állanak, hol hasonlóan négy theologiai tanár működik, de legalább külön bölcsészettanár is van. Ám ez is igen gyenge állapot, valamint az a pataki is, hol 4^2 (négy rendes és egy segéd) tanerő tartozik a theologiai szakhoz. Aránylag leginkább megfelel a kellékeknek e tekintetben Budapest és első sorban Debrecen. Amott a bölcsészet tanárán kívül öt, itt ugyancsak öt rendes tanárt tartanak s még e mellett Debrecenben az egyházjogot a jogi szak hallgatóival együtt hallgatják a theologusok. Ez Patakon is úgy van, de hát ez kicsiny segítség. Természetes, hogy heti 8—10 óra mellett — amennyit tudniillik a konventi szabályzat egy-egy tanárnak előír s a melynél többet kívánni józanul nem is lehet — képtelenség még gondolatnak is, hogy a mostani magas óraszámmal minden évben előadják az összes tantárgyakat. Szaporítni kell tehát a tanárok számát. Legalább is öt tanszékre mindenütt szükség van : egy ! az ó-szövetségi, egy az uj-szövetségi tudományokra, egj' 1 a gyakorlati theologiára és egyházjogra, egy az egyháztörténelemre s a vele összefüggő tárgyakra, egy pedig í az elméleti vallástudományokra s a vallástörténetre. A 'j két utóbbi így is felette meg lesz ugyan terhelve, még ha meg is apasztatik az óraszám, mely némely tantárgynál túlságos magas. Ugyan mi haszna van például annak, hogy Debrecenben váltogatva a symbolika és dogmatika heti 6—6 órán adatik elő s még e mellett az apologetika is elfoglal hetenként 3 órát? Már ma a dogmatikába igen könnyen befoglalható a symbolika, feltéve, hogy ez nem egyszersmind polemika. Hogy pedig ne legyen az is, azt a protestáns szellem mai fejlettsége követeli, mely már nemcsak a katholikus symbolumokat dönti meg, hanem a protestánsok symbolumainak is csupán történeti jelentőségét ismeri el. Ha aztán az apologetikával még tényleges igazságot is j követelünk számukra, ez által szintén polémiát s — valljuk meg! — káros eredményűt provokálhatunk. A symbolika és apologetika külön előadására tehát semmi szükség, valamint arra sincs, hogy a dogmatika, mint positiv, olyan nagy terjedelemben adassék elő, még ha folytonos, kritikával kisértetik is, hogy heti 6 órát igényeljen. Még azon esetben sem kellene oly sok időt tölteni e tantárgygyal, ha a dogmatörténetet beleolvasztanék, vagyis 1 az egyes dogmákat történeti kifejlődésökkel együvé foglalnék. Természetesen csak is akkor, ha az általam előadatni kivánt ((keresztyén theologia története)) is helyet I foglalna tanrendjeinkben, ami nagyon megkönnyítné a dogmatika feladatát, úgyszintén tanulását is. A tanárok csekély száma mellett is mindazáltal legalább némileg lehetne segítni azon a visszás állapoton, mely Pápán fennáll, hogy tudniillik ugyanegy tanár adja elő az egyháztörténetet, symbolikát, erkölcstant és , új-szövetségi görögnyelvet; egy másik pedig az egyházjog és gyakorlati theologia mellett még héber régiségtannal és bibliai bevezetéssel is foglalkozik. Patakon is van egy kevés feltűnő a beosztásban. Az egyháztörténet nagybuzgalmu és tudományú tanára például vallástörténetet is tanít, a bibliai vallástannak és az új-szövetség történetének kiváló tehetségű és teljesen szakképzett előadója pedig voltaképen a dogmatika tanszékére van megválasztva. Készséggel sietek kijelenteni, hogy ez a körülmény kevesebb hátrányára szolgál a tanítás sikerességénék, mint az illető tanár szakmunkásságának, mely, hogy nem nagyobb, igen sajnálhatjuk azok után a nagybecsű értekezések után amiket eddig nyújtott theologiai irodalmunknak. Mint e szeretve tisztelt tanáromnál, úgy a többinél is a szakmunkásság rovására esik akadémiáink szervezetének e hibája. Ugyan hogy munkálkodjék irodalmilag — teszem fel — a gyakorlati theologia és egyházjog tanára, ha egyidejűleg bibliai bevezetéssel és héber régiségtannal is behatóan köteles foglalkozni ? Ugyan hogy lehetne ilyen körülmények között azt kívánni tőle, hogy akármily nagy tehetség és szorgalom mellett is irodalmi működése maradandó értékű legyen? Különösen, ha az illető — és itt theologiai akadémiáinknak ismét egy érdekesen jellemző sajátságához jutottam — nem is azon szakmára, hanem más tárgyra készült eredetileg. Hány és hány theologiai protessorunk van, aki úgy hazai, mint külföldi tanulmányozása alatt egyéb tudománynyal foglalkozott behatóan, nem pedig azzal, amire aztán megválasztották. Tisztelettel ismerem el, hogy idő folytán lassanként legnagyobb részök kiegészítette hiányos előképzettségét abból a szakból, amelyikbe — úgyszólva — belecseppentek. De ez nem hozhatja helyre azt, hogy egy pár év bizonyosan mélyebb eredmény nélkül vonult el működésük felett. Arra kell tehát a jövőben törekednünk, hogy feltétlenül a konventi szabályzat határozmányai legyenek irányadók a tanárválasztásoknál. Ezt azért tartom szükségesnek hangsúlyozni, mert példák bizonyítják, hogy e tekintetben a konvent rendelkezéseit nem nagyon respektálják a kormányzó hatóságok. így például az sincs még eddig keresztül vive, hogy a bölcsészeti tanszékre csak olyanok választhatók, akiknek legalább tudori oktevelök van az illető szakból. Mit láttunk ugyanis annak a három bölcsészettanárnak a választásánál, akiket azóta ültetett tanszékökbe felettes hatóságaiknak kétharmad részben előlegezett — lehet, hogy utólag kiérdemelt — bizalma ? Azt, hogy a konvent intézkedése egyetlenegy esetben sem lett figyelembe véve. A konvent valóban bölcs belátással szabályozta a theologiai tanárok képesítésének ügyét. Nagyon helyesen a fő súlyt a már megelőző szakirodalmi működésre fektette ; hiszen még a theologiai tanári vizsgálatnak is leglényegesebb részét, hogy ugy mondjam alapját képezi a vizsgázónak ebbeli képessége. Másfelől azonban kellő tekintettel volt ama két kellékre, melyek nélkül igazi főiskolai tanár nem képzelhető: tudniillik egyfelől a szakképzettségre, melyet megbírálni a szóbeli vizsgálat feladata, másfelől a jó előadási képességre, melyről a nyilvános próbaelőadásnak kell tanúskodnia. Arra kell tehát törekedni s ezt célszerű is volna a konventnek ellenőrizni, hogy csak az említett szabályzat értelmében képesített egyének választassanak meg. így el lehetne érni, hogy a tanár előadásával rokonszenvet s érdeklődést ébreszszen tárgya iránt, szakképzettségével s munkásságával pedig példát adjon hallgatóinak. Kolozsvár. Zoványi Jenő, theologiai magán tanár,