Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-03-16 / 11. szám

bői is kiforgatott énekeket. Nem mind valóságos «verses búcsúztatók-e ezek.» Nem mind telvék-e a boldogult által életében nem érzett, nem gondolt, nem beszélt s nem is tett dolgok hazug színeléseivel ? Hát tudott vagy tudhat így beszélni egy két-három hónapos csecsemő : ((Elhervadt éltemnek vidám tavasza.» El kell hagyni az ilyeneket, nagyon tisztelt lelkész urak és tanító-társak! A mit magunk nem szeretünk, nem akarunk: a búcsúztatást, nem kell a népre bízni, ki igen szeret válogatni papjának és tanítójának beszédje között. El kell törölni mindenféle : akár írott, akár nyomtatott, akár ((összeszedett)), akár mindnyájunk ajkán énekszóval zengett búcsúztatót. Alig sérti egy önérzetes papnak s tanítónak tekintélyét valami jobban, mintha a nép ilyenképen jellemzi egyiket vagy másikat: «Nem ér annak a papnak a beszédje semmit; különben beszél a rektor, pedig annak kevesebb is a fizetése»; vagy pedig megfordítva. A fizetése ? Igen, a fizetése. Sok helyen i—2 vagy 3 forintot kap a lelkész a predikációs halottól, míg az ének-vezér, nem levén megbízva búcsúztatással, 10—20—40 — 50 krajcárt; s viszont a búcsúztatással megbízott ének-vezér 2—3 frtot, míg a lelkész nem lévén megbízva imán kívül egyébbel, 30—40 krt. Egyik dolog sincs rendén. Szerény nézetem szerint az volna leghelyesebb, ha a lelkész (faluról szólok) ima tartás esetén kapna legkevesebb 1 frt 50 krt, az ének-vezér 1 frtot; vagyis hogy az előbbi több, az utóbbi kevesebb iskolázottságához mért arányban kapná temetési díját. A búcsúz -tatás nélküli predikációs halottól pedig, mivel ilyen ritkán történik, 110 meg aztán hogy az ilyen halottat temettető felektől sokat-harangoztatásra, selymes koporsóra, így erre is jobban telik, két vagy három annyit. A mai időben már mindenütt s mindinkább kezd kihalni a régiek e tekintetben oly szép bőkezűsége. Jó lesz róla idején gondoskodni, hogy szegény falusi papjaink és tanítóink ne oly csekély díjakért legyenek kötelesek télben-sárban fél vagy egy órai hosszú utakat megtenni. Bármily nagy tisztelője vagyok is az egyes egyházak önkormányzatának, mégis óhajtanám, hogy a lelkész urak részéről a keresztelési, esketési, mindkét részről pedig a temetési díjak kevesletét (minimum) az egyetemes egyház szabja meg; mert ha a falusi presbyteriuinokra bízzuk ezek módosítását, illetve felemelését: azon gyarló, de mégis határozó érveléssel állunk szemben, hogy : ha Péter beérte ennyivel és ennyivel: érje be Pál is. Vannak, kik az említett díjakat törölni kivánják. Jó, én kész vagyok pártjukhoz állani, csak a föntemlített keveslet öt évi átlaga, mint fizetésünkhöz csatolt összeg, az egyház pénztárából pontosan s minden öt évben fölszámítva fizettessék. Ha ez meg lesz, senki sem hányja a lelkész urak szemére, hogy ingyen is megkeresztelik az embert, ha a sor úgy hozza magával; de a temetésre már nem jönnek ki pénz nélkül. Hogy a «mindenek» között előhozott dolgok is ékesen és jó renddel legyenek, jeles egyházi költőnk szavaihoz : ((Repüljetek elő kivánt idők sebesen», még ezt látom szükségesnek toldani: Hogy a búcsúztató örök sírba mehessen ! N.-Kajdacs. Tóth István. GYAKORLATI LELKÉSZET. In memóriám. Bersier emlékére mondott beszéd Nimesben 1889. nov. 24. C. Babul, nimesi lelkésztől. (Folytatás és vége.) II. Bersier példája azon kötelezettségre is emlékeztet minket, hogy a hol vagyunk, szenteljük Istennek és értékesítsük szolgálatában azokat a talentomokat, melyeket tőle nyertünk. Ha Bersier sokat köszönhetett a természetnek, ép oly sokat köszönhetett a munkának is. Ifjú korától kezdve Istenhez fordult és őt kívánta szolgálni a lelkipásztori hivatalban. De útjában sok akadályra talált. Ilyen akadály volt a vagyontalanság; családja szegény volt ; s a helyett, hogy igénybe vette volna az egyház erszényét, a mint ma sokan teszik, az ifjú elment Amerikába, a hol leckék adásával szerezte meg a tanulásához szükséges költséget. Más nemű akadályok is voltak. Mikor eleinte szónokolni kezdett Bersier, oly szorongást és félelmet érzett, melyet alig tudott legyőzni, semmi se mutatta benne azt a későbbi szónokot, kit oly méltán becsültünk és csudáltunk; de szorgalom és kitartással legyőzte e nehézségeket és megszerezte az előadásban azt a szabadságot és hatalmat, melyet nála ismertünk. De nem csupán arra szorítkozott, hogy a predikálásban kitűnjék; egymásután mint értekező, publicista, historikus, mint több vallásos gyülekezet és társaság befolyásos tagja vagy elnöke, csudás tevékenységet fejtett ki; közreműködött különböző egyházi, sőt politikai kérdések megoldásában; bátor kezdeményező, most az isteni tisztelet reformját előkészítve, majd a nagy Coligny számára szobrot követelve, most a háború idején tábori kórházat szervezve, majd a béke idején saját városnegyedében a fiatal lányok számára hivatásra előkészítő iskolát alapítva. Csalódhatott egy vagy más ponton, de ő mindenre vállalkozott az ő Istenének szolgálatáért és országa eljöveteléért. Minő különbség egy ily élet és oly sok más haszontalan, önző, elveszett élet között, melynek szomorú látványát az egyház és társadalom tárja fel előttünk. Kétfélekép lehet elveszteni mindazon adományokat és tehetségeket, melyeket Istentől vettünk : egyik az, ha a világra és a roszra pazaroljuk azokat, mint a tékozló fiú, a másik, ha használatlanul hagyjuk azokat elpusztulni, mint a rosz szolga, ki elásta talentomát. Hány ékesszóló ajak van, ki csak a mások szenvedélyének hízeleg és személyes nagyravágyásának szolgál! Mennyi ügyes és szorgalmas toll, a melyből romboló méreg csepeg! Hány tisztelet és elismeréstől környezett ember van, ki összes tevékenységét, elméjének minden erejét egy célra fordítja; saját vagyonának növelésére és építésére ! A mi pedig azokat illeti, kik tehetségüket semmire se használják, kik nem tesznek se jót se roszat embertársaikkal és magokat feddhetetleneknek tartják, mint az a rosz szolga, a kiről beszéltem : azokra tudjátok, hogy minő Ítélet lett kimondva. Kivált végzetes, kárhozatos és helyrehozhatlan dolog az elásott talentom egy főnök vagy elöljárónál; az önként elmulasztott alkalmak a jótéteire, bárkinél a mindentudó Isten előtt és egy oly világban, mely szenved és elvesz! és mikor egy egész élet így telik el, ez elég hogy örök kárhozat boruljon arra a lélekre. Sokszor panaszkodunk azon, hogy kevesen vagyunk: én pedig azt mondom, hogy egy oly egyházban, mint a mienk és pedig csupán azok-