Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-03-16 / 11. szám

tanítóképző intézetek szervezetét javítani kívánja a növendékek felvétele, elméleti és gyakorlati képzése, a tananyag reductiója, a tanképesítés, tankönyvek stb. tekintetében. Szerinte képzettebb ifjak felvétele (középiskola és polg. iskola 6. osztályából) szükséges ahhoz, hogy a tanítóképzés szakképzés legyen. Az első éves növendékektől már azért se vonassék el az ösztöndíj, hogy szegényebb szülőknek, különösen tanítóknak rátermettebb gyermekei el ne zárassanak a tanítói pályától. A tanítói fizetés javítása tehetősebb szülők gyermekeit is vonzaná a tanítóképzőkbe. A tanképesítő vizsgálat tárgyai közé csak a fontosabbak vétessenek fel, hogy az ne legyen unalmas ismétlése az évi záró vizsgálatoknak. Tanképesítő vizsgálat csak egynéhány tanítóképző intézetben tartassék. Dániel valószínűleg az iskolaszékeket is mosóba vette volna, ha tudná, hogy azok a tanképesítést fölülvizsgálják, a mikor Ízlésük szerint választják a tanítót és kántort, pl. «hang», «kedvesség», sváda vagy rokonság stb. szerint ítélvén meg a «próbára» meghívottat. A képviselő szakfelügyelőket óhajt, oly férfiakat, kik a tanügynek szolgáltak ; a tanítóképzőket pedig külön szakfelügyelet alá kívánja helyezni, melylyel a kiválóbb tanítóképző tanárok bizandók meg; ezzel a kir. tanfelügyelőknek túlterheltsége csökkentetvén, lehetőbbé válnék a népiskolák látogatása. S ez nem is volna rosz. Azonban nagyon is figyelembe veendő Kovács A. képviselő nézete, mely szerint a képezdék fölötti felügyeletet a tanfelügyelők ott helytt sokkal jobban elvégezhetik, mint az a biztos, a ki csak évenként egyszer látogatja meg a képezdét. Csáknem végzetszerűnek látszik Dániel képviselőnek az a kijelentése, hogy a felekezeti képezdék ((létalapja megszünt.» Nagy szó ; de még sem kell félelmesen jajgatnunk miatta, akár van igaza, akár nem. Inkább gondoljuk meg a tényállást, s ehhez alkalmazkodjunk. Ha nincs igaza a képviselőnek, akkor szavait komolyan nem veszszük. Azonban a falevél sem szokott ok nélkül mozogni; s amaz Ítéletnek komoly oka lehet. Vannak szaklapok, van miniszteri Jelentés, vannak képviselői nézetek. Mindezekből a következő adatokat lehet összegyűjteni, mely adatok némileg megmagyarázzák a felekezeti képzőintézetekre dobott kicsinylést. Az i88(

i

/7

-iki miniszteri Jelentés szerint a 40 felekezeti tanítóképző intézet közül 29-nek nem volt negyedik tanfolyama. Eszerint a növendékek vagy túlterheltetnek vagy szűkebb körű tananyagot sajátíthatnak el, mint a többi négy évfolyamú tanítóképző intézetben. És mindehhez még az járul, hogy a felekezeti tanítóképzés kettős feladattal 1 küzködik : tanítóvá és kántorrá akarja 3 év alatt varázsolni a növendéket. Bajos itt elmélkedésekkel és szokott phrázisokkal szépíteni a tehetetlenséget; mert a ki közelebbről ismeri a tanítóképzés feladatát és munkáját, az a kizárólagos tanítóképzésre is elégtelennek találja a 3 évet, sőt jól megfontolva, elégtelennek még a 4 évet is. És a mi több, a felekezeti kormányzat itt-ott boszantó fogalom zavarban is szenved. Egyik tekintélyes felekezeti jegyzőkönyv a tanítóképzők (csajátlagos céljának)) tekinti a kántorképzést, a mi úgy rémlik, mintha a kántorképzés volna a fő feladat, a tanítóképzés pedig mellékes. Jobb volna talán rangkülönbség nélkül a két feladatot felekezeti szempontból egyenlően fontosnak venni; de e két feladat kielégítő megoldása végett a képzést legalább 4—5 évessé tenni szükséges. Mindezeket távolról sem veszi figyelembe az a különben tiszteletreméltó országos képviselő, ki a 3 éves képzést elégségesnek tartja, mint a melylyel nem «tudós» pályára, hanem a leggyakoiiatibb iskolában való tanításra képesíttetik a növendék. Bizony még ha nem «tudós» is, a «gyakorlat» emberének tudnia kell elméletet is, különösen a tanítónak. Régente dressura volt a tanítóképzés: a bot kezelésén kívül (gyakorlati! ?) elsajátított a jelölt bizonyos modort, szokásokat és fogásokat s lett rektorrá, a kire a mai együgyű szülő is alig bízná gyermekét. Jelenleg psychologiai és methodikai elmélet ád alapot a gyakorlatnak és gyakorlatban értékesíttetik az elmélet. Ámde, ha már annyira fontos a «gyakorlat», hol is vannak azok a képezdei gyakorló-iskolák? A felekezeti 46 tanítóképző közül 29-nek nincs gyakorlóiskolája. Még e számot is nagyobbítani kell, ha az i88ö

/7

-ki miniszteri Jelentésnek azt a gyanús kimutatását veszszük figyelembe, mely szerint egyik róm. kath. tanítóképzőben a gyakorló-iskola 6 tanfolyamit és 6 tanítóval bír, másikban 6 tanfolyamú és 8, 11, 5, 7 tanítóval bír! stb. Ugyan miféle gyakorló-iskolák lehetnek ezek, ha annyi tanító vezetése alatt áll mindegyik. Különös még az, hogy némely tanítóképzőben pl. az 187ö

/8

0

—diki tanévben gyakorló-iskola volt s azóta a kimutatásokból eltűnt, holott maga a tanítóképző intézet még fennáll!? Mindezek s egyebek tekintetbevételével megmagyarázható egynémely támadás, mely a felekezeti tanítóképzők ellen irányul; de csak azok az intézetek félhetnek tőle, melyeket méltán ér a támadás, melyek a tanítóképzés korszerű követelményeinek meg nem felelnek. A félelemnek legjobb eredménye az volna, ha ez intézetek állapota mihamarább javíttatnék. Sajátságos, hogy a miniszteri Jelentések következetesen mellőzik a tanfelügyeletet, holott e téren is lehetne alkalmazni mind a statisztikai mértéket (pl. a szakhivatottak és az iskolalátogatás számának kimutatásával), mind pedig kifejezésre juttatni különösen a paedagogikai mértéket s érdeket (pl. a népiskolai tanmód megítélésében). A tanfelügyelők kiválóan ez utóbbi érdek szolgálatába tartoznak, természetesen nem egy fél vagy egy napi iskolalátogatás végzésével. Tanfelügyeletünk változás küszöbéhez jutott: ezt kell következtetnünk akár a közoktatási miniszter egynémely ígéretéből, akár a közoktatási bizottság egyes felszólalásaiból (pl. Dániel) és a tanügyi lapok panaszaiból. Mintha e vajúdásnak volna tulajdonítható az, hogy az utóbbi miniszteri Jelentés a népoktatási tanfelügyeletet elzárja a megvilágítástól, másrészt az, hogy a tanfelügyelethez több rendbeli kérdés és kétség férkőzik. Egyik kérdés és kétség : a tanfelügyelők paedagogiai képzettsége megfelelő-e hivatásuknak? Erre vonatkozólag csak azt kell említenem, hogy a lefolyt tanévben alapos panaszok hangzottak fel a szaklapokban, sőt folyó évben a képviselőházban is, alaposak, mert tanfelügyelőink egy része egészen idegen szak- és munkakörből lépett, illetőleg tétetett át a paedagogikai s methodikai tájékozottságot megkövetelő tanfelügyelői hivatalba. Még az 1889-dik év is mutat fel oly erőszakos áttételt. Pedig bizony semmiféle okoskodás és izlés nem bizonyíthatja be helyesnek azt a meghonosodásra hajlandó nézetet s gyakorlatot, hogy hát tanfelügyelőnek bármely művelt ember és különösen jogász alkalmas. Ezzel inkább azt lehetne kimutatni, hogy a jogi képzés túltermelő! Dániel Márton képviselő az országgyűlés közoktatási bizottságához terjesztett «Jelentésében» egyebek közt ezeket mondja: «Érdemesnek tartom e helyen felemlíteni Pauler Tivadarnak a tanfelügyelői kinevezésekre vonatkozólag tett következő nyilatkozatát: elvül fogadom el, mondja a miniszter, hogy kiválólag csak oly férfiakat alkalmazok, kik a tanügynek szolgáltak ; elvül fogadtam el, hogy lehetőleg azokra leszek tekintettel, kik a nép-