Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-12-29 / 52. szám

GYAKORLATI LELKÉSZET. Eugen Bersier. Szinte fáj, hogy a két nekrologot egymás mellé állítottam, s aggódva kérdem, nem vétettem-e a Bersier iránti tisztelet ellen ? De azok, a kik célomat könnyen kitalálhatják, megbocsátják ezt nekem. És most egy kérdést: ki volt Bersier ? A hézagosan és sebtében átírt nekrologból össze lehet állítani egyéniségét, egyszersmind azt a csudálásig menő tiszteletet, melylyel az egész európai protestantismus körülvette, s azt a veszteséget mely halálában Franciaország reform, egyházát sújtotta. Fáradhatatlan prédikátor, és korának, ha nem is termékenységben, de ékesszóllásban, mélységben, világosságban, meggyőző erőben, legelső prédikátora. Minden prédikációja (egy sincs közötte téli, tavaszi, nyári vagy farsangi) egy nagy tanulmány a Calvini keresztyénség egy-egy nagy dogmája fölött; a váltság, az isteni kegyelem, a halhatatlanság képezvén központját e tanulmányoknak, s ha valami e fejtegetésekből egyéb érdemei felett kiragyog: az az erős hit, mely minden beszéd végére oda üti pecsétjét az Amen helyett: Hittem és azért szóllottam. Ezek a beszédek néha elragadnak és felemelnek, de mindenkor megkötöznek. Nem egy lélek van, kit Bersier a skepsisből, vagy még annál is rosszabb valamiből kiragadott. Prédikációi hét kötetben jelentek meg, s mindegyik nyolc-tíz kiadást ért; le vannak fordítva minden európai nyelvre, még oroszra is. Csak magyarra nincsenek, de nekünk nincs is rá szükségünk, magunk is produkálunk eleget; fél nap alatt megírunk egy prédikációt, s fél óra alatt megtanulunk. Bersiernél ez nem ment ilyen könnyen; ő sokáig bírt megirni egyet, és soká tanulta. Felteszem róla, hogy nem is adta ki mind, a mit megírt. (Anekdota, de nem árt, ha minden hónapban egyszer felújítjuk, hogy az egyszeri angol paptól kérdezték : mennyi idő alatt ír meg egy pap egy prédikációt ? — Ha — felelt a pap — ha kitűnő talentum, két hét alatt megír egyet, ha közönséges tehetség, minden héten megír egyet, és ha szamár, hetenkint hatot.) Bersier mintegy kilencvenet írt harminc év alatt, tehát három esik egy évre, de az aztán oroszlán. Nem prédikációk azok, mindegyik egy-egy élő lény, melynek holt anyagába Bersier életnek lelkét lehellette, vagy köznapi hasonlat szerint kincses bánya, a melynek egész tartalmát Bersier kiásta, megolvasztotta, különválasztotta, a nemes részből ékességeket, a kevésbé nemesekből falakat, utakat csinált. Kevés bennem az analyzáló képesség, s midőn valamit egyéníteni akarok, inkább képek mint elemezés utján eszközlöm azt. Ha Bersier helyét akarnám kimutatni a kor nagy prédikátorai között, mindenesetre én is az első helyet szánnám neki a franciákkal, talán igazságtalanul, de ez igazságtalanságot mentse ki a rokonszenv s az a vonzalom, mely hitemet és lelkemet csatolja ahhoz, a kitől erejöket nyerték. Spurgeon (t. i. az angol) és Talmage kétségkívül nemcsak termékenyebbek, de érdekesebbek, változatosabbak, energikusabbak mint ő. Hasonlítanak a kovácshoz, ki műhelyében fél meztelenre vetkőzve pörölylyel kezében csattogtatja a vasat, sziporkákat szór mindenfelé, kéménye szórja a füstöt, az üszköt; vagy egy középkori vasvitézhez, kinek fegyvertárában fejszék, kopják és láncos buzogányok sorakoznak; műveik egy őserdő, melyben ligetek és ingoványok váltakoznak sötét fenyvesek és tropikus pálma tömbök között. Egy iskola fejei, mely — egyik kollégájuk kifejezése szerént — kész bukfencet hányni, cigánykereket vetni és tótágast állani, ha ezzel valamit hallgatói idvességére tehet. Sokkal elegánsabb ezeknél oz idősb Coquerel, költői szépségekben gazdag nyelvével, francia kert módjára kimért rendezettségével, találó ellentéteivel, fordulataival és a szónoki művészet minden eszközeinek művészi alkalmazásával, s méginkább Vinet, kinek iratait Augustinuséval szokták egy sorba helyezni. A Monod-k, Vigié, Pressensé, Grauit, Grandpierre, Cheneviere, Martin, Coulin, Mumér (minő hetevénye a nagy prédikátoroknak) neve mellett s fölött ott ragyog a Bersieré. Az ékesen szólásnak ez a nyugott és méltóságos formája, mely semmi külső díszítésre nem szorul, mintha félne attól, hogy az igazságot, hitének tárgyát akár szépítő-szerek akár hatástkeltő eszközök által kompromittálni találja. Az egység minden művében oly tökéletes, hogy éppen e miatt még dispositióit sem emeli ki, partitioról hallani sem akar, a hallgatóra bizván, hogy figyeljen, s alkossa meg maga utólagosan a beszéd tervét. Fegyvere sohasem fejsze és buzogány, mindig csak ama jobb és balkéz felől való, s leggyakrabban ez utóbbi. Mint a biblia, s mint minden a mi classicus, úgy ő sem humorizál soha; erősebb kifejezésekkel sem él; úgy tekinti közönségét mint választott lelkeket. «Talán csak töredékei, romjai már a léleknek, de a Krisztusra gondolok, és miként lehetnék én szeretetlen hozzájok ?» Különböző erők és hatalmasságok Isten szolgálatában, de két dologban egyeznek egymással és egyszersmind véghetetlenül felülmúlnak minket. Mérhetetlenül többet tudnak mint mi, és hitük hasonlíthatatlanul szilárdabb, mint a mienk. Többet tudnak. De csak egyet akarnak tudni, az egy szükséges dolgot. Nagy ritkaság közöttük, hogy valamelyik nagy ritkán egy-egy beszély vagy dráma megirására határozta el magát, mint Réville vagy id. Coqerel; politikumokkal egy sem vesződik, megyei, városi, közigazgatási, rendőrségi, orvosi, törvényszéki, statisztikai hatóságoknak egyik sem végrehajtó közege ; funerátorok, násznagyok, bábák, katonák, invalidusok nem kopogtatnak rájok minduntalan, és a lukmát (ah! a lukmát is) nem maguk szedik be. Ez szolgáljon nekünk mentségül itt a Tisza vagy a Dráva vagy a Bakér partján : de hogy hitük miért szilárdabb mint a mienk ? arra már nincs mentségünk. Tetszett Istennek bennünket ezzel megalázni. A másodikon segíthetünk, kezünkben van az eszköz. Az elsőn nem, talán egy egész századig sem. Soknak meg kellene változni szegény országunkban arra nézve, hogy tudásunk csekély voltán segítve lenne, s azokat a változásokat alig birnánk el, kivált ha gyorsan jönnének egymás után. Meg kellene változni tanrendszerünknek s már a hatodik osztály köcsögjéről lefölözni azt a miből vaj lesz, mert olyan nyelvi ismerettel, mint a minővel a mi fiaink procedálnak, metil lesz tudós, de még dilettanskodó pap sem. Meg kellene változni társadalmi helyzetünknek, mely most meglehetősen félszeg, fonák, bizonytalan ; ideje volna már, ha visszatérni nem is, legalabb visszagondolni «ad proprium genus». Közigazgatásunknak, hivatalköri viszonyainknak. A ,,közpapok" hallják, hogy harangoznak, de nem tudják hol ? Még családi szokásainknak is. Említettük fentebb, mi volt Bersierné a férjének. Gyermekeink ambiciója szábályozásának. Van bennem valami az indusok kaszt szelleméből ; szeretem ha a pap fiát is papnak neveli, s ha a lelkész lelkész családból házasodik, még ha Tompa szerént «pap-