Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1889-11-10 / 45. szám
Lehetnek ugyan olyanok, kik azt állítják, hogy a 10,300 evang. magyar lélek, a szász egyházi kormányzat mostoha gyámsága alul kiszabadíttassék — az ellen senkinek kifogása nem lehet; de hogy ezek külön s önálló esperességgé alakuljanak — és ne csatoltatnának egyenesen az 1886-ban megalakult brassói magyar esperességhez : annak semmi értelme nincs ! Már pedig én részemről, mint a ki a viszonyokat meglehetősen ismerem — nem vagyok és semmikép nem lehetek az előbbi véleményűekkel egy nézeten. Ennek több oka van; még olyan is, melyet itt most nem időszerű rész-J 1 J letesen fejtegetni. Az azonban tény, hogy a 30 ezeren felüli létszám túlnyomóan sok egy y J O J esperesség keretében, már csak a helyes administratió szempontjából is. E mellett pedig, dacára a megkönnyített, gyors, s olcsó közlekedési eszközöknek és módoknak, mégis az egyes egyházak elszórtsága, egymástól való nagyobb távola, határozottan ajánlatosabbá teszi, inkább a kolozsvári, mint sem a brassói központi helyet. Vajha jól felfogott és nagy horderejű egyházi tekintetekből és elvitázhatlan hazafias s magyar nemzeti nagyfontosságú szempontokból a második erdélyi ág. ev. magyar esperesség — kolozsvári központtal — mielőbb kívánt sikerrel létesíttetnék ! Pürkerecz. Fejér Gyula, ev. lelkész. * * * Közöltük e cikket, mely elvileg fontos és immár égető kérdését szellőzteti erdélyi magyar evang. hittestvéreinknek. Lapunk az első erdélyi magyar evang. esperesség létrejötténél is készséggel segített az elnyomottaknak, most se akarja elzárni hasábjait jogos és indokolt felszólalásaik előtt. A marosvásárhelyi legközelebbi eset is egyik frappans bizonyítéka a szászok erőszakoskodásának és egygyel több ok az actio megkezdésére. Maros vásárhely tt lelkészt kellett választani, a hívek mindnyájan tudnak magyarul és többen nem is beszélnek németül, tehát oly lelkészt akartak, ki magyar ajkú vagy legalább magyarul is képes fungálni. És a szászrégeni esperes, habár voltak megfelelő pályázók, csak olyakat bocsátott választás alá, kik erdélyi születésű t(szász)> nemzetiségűek, kik magyarul nem tudnak. A választás meghiusult, mert a hívek nem akartak ily jelöltekre szavazni; de az esperes a második választáskor is ugyanazon jelölteket szándékszik választás alá bocsátani. Mi lesz a dolog vége? érrdekkel várjuk mi is. Szerkesztő. ISKOLAÜGY. A gymnasiumi vallástanítás érdekében. (Folytatás' és vége.) Azért idéztem e két derék tan férfiú szavait, hogy a tisztelt olvasó tapasztalt s a tanári pályának csinjátbinját ismerő egyének nyilatkozataiból is lássa, mily fontos dolog magára a tanügyre a tanár tisztességes díjazása és biztos állása. És most kérdem, nem áll-e itt az egyesről is, a mi az egészről áll? Kérdem, miért kell s egyáltalán szabad-e maguknak az ev. ref. fentartótestületeknek dehonestálni a vallástanári állomást s vele együtt a vallástant és tanárt ? Nem akarom a középiskolai tantárgyakat mérlegelni s megállapítani, melyik a fontosabb és előbbre való, csak annyit akarok mondani, hogy bármelyik felekezetnek önmaga iránt való erkölcsi kötelessége a vallástant rendes tárgynak tekinteni s annak a külső tisztességet is épp úgy megadni, mint a többi tantárgyaknak. Tehát maga a vallásfelekezet menjen elő jó példával. Eléggé rontja e tárgy tekintélyét az is, hogy belőle érettségi vizsgát nem kell tenni. Ha most még évről-évre változó, 300—400 frtos fizetéssel biró káplánokra bízzuk: minden tekintélyétől megfosztjuk a saját kezünkkel. Vannak gymnasiumok, melyeknek értesítőjében a vallástanár már nem is szerepel az intézet rendes tanárai között, hanem csak a külön rovat alatt említett más vallású hitoktatók, a helyettes és melléktanárok közt. Sőt azon se csudálkozhatunk, ha egyszer-másszor éppen nem tetszetős arcjáték és taglejtés kíséretében halljuk mondani: «ah a vallás, a vallás nem tudomány)). Bizonyára szomorú képet látott maga előtt Lévay Imre a kegyes-tanítórendiek budapesti főgymnasiumának igazgatója és hitszónoka is, midőn főgymnasiuma i887 /s -dik évi értesítőjében «A hittanár hivatása középiskoláinkban)) cím alatt megjelent értekezésében ezeket mondja : «A mult sokat vétett, de sokat vét a jelen is akkor, mikor iskoláinkban majdnem mellékes tárgygyá teszi a hittant. Szülők és gyermekek, tanárok és tanítványok megszokják ily módon a hittant valami közönyös, valami mellékes, sok helyütt fájdalom, fölösleges dolognak tekinteni és sem tanítására nem fordítanak kellő gondot, vagy legalább nem annyit, a mennyit annak fontossága megérdemel, sem tanulása nem részesül a tanulók részéről azon meleg szeretetben, a mely kívánatos, hogy e fontos tárgy tanulásának soha ki nem maradható gyümölcseit igazán és valóban élvezhessék)). íme ilyen rontó hatással van a külső tisztesség hiánya magára a tantárgyra. Nem egészen áll hát, a mit e lap említett rovatvezetője mond, hogy a vallástanítókon múlik, ha világi elemünk vallástalan, közönyös és lágy-meleg. A körülményeket nem szabad kihagyni a számításból. Bizonyára másként gondolkodnak e tárgy felől ott, a hol rendes tanár tanítja. Megvallom, nagyon kellemes érzés fog el, ha arra gondolok, hogy budapesti főgymnasiumunkban egy Baráth F. (VI — VIII.) és Laky (I—V.); Sárospatakon az alsó osztályokban az osztálytanárok, a felső osztályokban Kovácsy; Debrecenben többnyire az osztálytanárok; Pápán rendes szaktanár, Antal G.; Nagy-Kőrösön az igazgató-tanár Ádám G. (I887 /8 . I., IV, V., VI, VIII, I88S /9 .VI—VIII.) ; a kegyes-tanítórendiek budapesti főgimnáziumában a VIII. osztályban szinte az igazgató, Lévay J. a ki egyúttal hitszónok is, tanítják a vallástant. Ennyit ezen ügynek tisztán anyagi oldaláról. Most
