Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-11-03 / 44. szám

val: «mikor imádkozol, menj be a titkos házadba, és a te atyád, aki reád néz titkon, megadja néked nyilván amit kérsz.» Iiát még ezzel: «Az Isten lélek; akik őt imádják, kell hogy lélekben és igazságban imádják.» A református lelkészek 1683-ban elűzetvén Révkomáromból, húsz hosszú évig nem volt szabad ott lakó hitsorsosainknak nyilvános isteni tiszteletet tartaniok, mely idő alatt a szent sakramentumokban sem részesülhettek, míg végezetre az 1704-dik esztendőben, tekintetbe vétetvén a Thököly háborújában a császár iránt tanúsított rendíthetlen hűségük, kérelmükre megengedtetett, hogy minden sátoros ünnepen két-két református prédikátort vihetnek magukhoz, a kik ettől kezdve minden iiy alkalommal sátorok alatt végezték el az isteni tiszteletet s osztották ki az úrnak vacsoráját. De ez sem tartott soká «mert jóllehet ezen kegyelmes engedelem megerősíttetett minden évben egész 1711. év elejéig, amikor azután Istenünktől városunkra bocsátott pestisnek miatta, városunk a falusiak bejövetelétől elzáratván : ezen kegyelmes engedelem is felfiiggesztetett.» Szomorú tanúsággal zárhatjuk be a révkomáromi református egyház XVII. századi történeteit is. A mily gyors volt felvirágzása, ép oly hirtelen történt elpusztulása is. A század elején (1603) lelkészük e'űzetett: s a század második felében nem csak lelkészeik'ől, hanem minden vagyonuktól is megfosztattak s csak romot, pusztulást láttak mindenütt maguk kőiül, s ehhez járult még az is, hogy erővel hajtattak a róm. kath. isteni tiszteletre. A révkomáromi protestánsok soha sem vettek részt a szabadság háborúkban, sőt mindig a királyi ház hűségében állottak ; s mi volt érte a jutalmuk ? úgy látszik az, hogy még lelkiismeretükről is parancsolni akartak ! De bármily siralmasan 11 ult is el felettük e század, bármily szomorú emlékek jelölik is annak egyes esztendeit : mind az még csak semmi az ezután bekövetkezett néma szenvedések szomorú történeteihez mérve, mert a megpróbáltatás súlya még c-ak a XVIII. században nehezedett egészen reájuk. De az isteni gondviselés azért még sem engedte meg, hogy régi dicsőségük szép emlékei örökre elmúljanak, sőt inkább megtanította a révkomáromi protestánsokat is arra, hogy életük árán is ragaszkodjanak az evangyéliom örök világosságához, s megőrizzék még a késő maradék szívében is azt a hithűséget, a mely nagy, rendkívüli áldozatokra tudja ragadni az embert. Legyen áldott a dicsők emléke, mely minékünk csak tanúságot adhat! mely az utódokat is hasonló hithűségre és szent vallásukért váló áldozatkészségre serkentheti ! Thúry Etele. KÖNYVISMERTETÉS. A sátoralja-ujhelyi ev. ref. egyház története íj 22-től 1889-ig. Irta Fejes István lelkész. S-A-Ujliely. 188p. 8-adrét 1 — 249 lap. Ára 1 frt. Megrendelhető szerzőnél. Az egyház és irodalom terén egyaránt ismert nevű s.-a.-ujhelyi lelkész Fejes István ujabb oldaláról mutatta be magát, eddigi érdemeihez egy ujabbat szerzett, megirván egyházának történelmét azon alkalomból, hogy az a jelen évben templomának százados fenállását ünnepelte. Mint az érdemes szerző az előszóban maga mondja, hogy műve kettős, általános és helyi érdeket akar szolgálni, egyfelől az egyháztörténelmi monographia-irodalom gyarapítása, másfelől saját egyháza hitbeli önérzetének táplálása és erősbítése volt a szerző célja. Átolvasván a munkát, jó lélekkel mondhatjuk, hogy benne mindkét érdek igen szépen ki van elégítve; a könyv valóban számot tesz épen nem gazdag monographia-irodalmunkban, emellett a legalkalmasabb módját találta meg szerző annak, hogy az ősök hitbeli buzgóságának és nagy tetteinek felmutatása által az utódokat hasonló erényekre buzdítsa. Az egyháznak majd négyszázados, viszontagságokkal teljes történetét szerző négy időszakra osztja u. m. : I. a reformáció kezdetétől annak megszilárdításáig (1522 — 1600); II. a megszilárdulástól a megsemmisítietésig (1600-tól 1712-ig); III. az újraalkotás kora (1712 — 1789); IV. az utolsó békés száz év (1789 — 1889.). E szerencsés és teljesen indokolt felosztás keretében, a megszerezhető adatok szakavatott felhasználásával teljes és hű képét adja szerző egyháza történetének. A dolog természetéből foly, hogy a két első szakasz az általános érdeklődést inkább felköltheti; míg a két túlsó szakaszban már a helyi érdek talál sokkal inkább kielégítést; bár a mult és jelen század eseményei is oly módon vannak tárgyalva, hogy az illető egyház körén túl is joggal számíthatnak az olvasó közönség érdeklődésére. Á munka tartalmából különösen kiemelendőnek tartjuk az aránylag igen rövid első szakaszt, melyben szerző, ámbár leginkább csak az általánosan ismert adatokra támaszkodhatott, nem kevés adalékkal járul a Perényi és Drágfi szereplésének, valamint az oly sokat vitatott toronyai zsinat kérdésének tisztázásához. A toronyai zsinat helyét, nevezesen az Ujhely szomszédságában eső Kis- és NagyToronyán mutatja ki, mely akkor Drágfi birtok volt. Szerző érvelését annyira meggyőzőnek tartom, hogy szerintem e kérdésben további vitatkozásnak helye nincs. (Idevonatkozókig vesd össze: Rácz Károly: A'zarándi egyházmegye története, 59. és köv. lapok. A magyarhoni reformáció bölcseimi története 145 —146. lap. és Kiss Áron: XVI. századi magyar ref. zsinatok 16 - 21. lapok.) Ezek után legyen szabad pár jelentéktelenebb megjegyzést tennem a jeles munka néhány pontiára. A «pastor primarius»-nak «főpásztorral» vagy «főpappal» való fordítását (32 — 33. és más lapokon) nem tartom szerencsésnek, mert e szavak mai fogalom számára vannak occupálva; én teljesen hűnek és jónak az «első lelkész» vagy «első pap» szavak használását tartanám. A 60. lapon 1625-ből egy Czeglédi István említtetik újhelyi lelkészül. Véleményem szerint ez nem más, mint hasonnevű nagy tudós és iró kassai papnak (ki 1620-ban született) édes atyja. Az 56. és 135. lapokon egy-egy évszám elhibáz egy egész századot; amott 1697 van 1597 helyett; itt 1884 1784 helyett. Történelmi munkában különösen az időadatok helyes kinyomtatására a legnagyobb gond fordítandó. Ez apró megjegyzésekkel —- melyekkel egyáltalában nem akartam a munka értékéből semmit is levonni — befejezhetem ismertetői tisztemet. Nem akarom a szót szaporítani és a tért elfoglalni a tartalom kivonatolásával, hanem egyszerűen utalom az érdeklődőket magára az igen csinosan kiállított munkára, melynek ára terjedelméhez képest feltűnően olcsó, bizonyára azért, hogy a szűkebb viszonyok közt élő egyháztagok is megszerezhessék. Szerzőnek pedig — ki költői és szónoki babérai mellé most az egyháztörténelem terén szerzett