Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-10-06 / 40. szám

egész tételeket s kikezdéseket húznak keresztül, a lassan jövő gondolatok nehezen illeszkednek egymásután és a lomha, fáradt eszméket lomhán követi a toll és ha a sokszor simító kéz végre ad is nekik valamelyes formát, ez is a mesterkéltség benyomását teszi. Ha még valaki önmaga rendezheti sajtó alá műveit, megteheti, hogy csak azokat adja ki, melyek az ihletettség szülöttei; de ha hagyatékként maradnak hátra a jobb, szebb alkotások vegyesen a gyengébbekkel, akkor e válogatást nehéz megtenni, különösen annak, a ki előtt a kegyelet mindeniknek egyaránt becset ad és mindeniket bevonja azzal a szeretet-szőtte finom , aran}^ fátyollal, mely alatt ragyogókká válnak. A most előttünk levő III. füzet beszédeinek legnagyobb része valóban egy magasabb szónoki ihletnek terméke s egész üdeségében, közvetlenségében szól hozzánk belőlük a hatalmas prédikátor szelleme. Igaz, hogy majdnem mindeniken oly határozottan rajta van az iró egyénisége, dogmatikai, politikai és egyházpolitikai pártállása, hogy másnak úgy, a mint ezek meg vannak írva, elmondani nem lehet; de hát Phidiás szobrait kinek jut eszébe abból a szempontból tekinteni, hogy vájjon alkalmasok-e arra, hogy szoba diszül felállítsuk a kályha tetejére? Erre teljesen megfelelők a gipsz-öntvények. A nagy alkotások gyakorlati használhatósága abban van, hog3r

az agyat megtermékenyítik, a lelket felemelik, a szívet átmelegítik és míg a munkához anyagot adnak, munkára is ösztönöznek. Az egyes beszédeket illetőleg az I. beszéd bevezetése igen tartalmas és természetesen száll benne az iró a főtételre. Ez azonban egyszerre meglep a maga fordulatával, mert a textus is, a bevezetés is más főtételre készít elő. A textus: «Kelj fel, világoskodjál, mert eljött a te világosságod és az Úrnak dicsősége rajtad feltámadott)) (Es.: 6o: i.), közvetlenül a hallgatókhoz szól, azokat biztatja, hogy keljenek fel és világoskodjanak, egészen természetes volna tehát főtételül e kérdés : miből keljenek fel? és erre adandó felelet gyanánt megmaradhatna az itt adott felosztás gondolata: i-szöra bűnökből ; 2-szor a kétségbeesés sötét éjszakájából s bátorításul vigasztalásúl szolgált volna a textus második fele : «mert eljött a te világosságod)) stb., a mint ezt a bevezetés helyes textus magyarázata így is készíti elő. Alanyivá, hallgatóinkra nézve közvetlenül alkalmazottá kellett volna tehát tenni az alapigék biztató felhívását és nem arról a merőben távol eső tárgyról szólani, hogy «a Megváltó valóban oly menn37

ei világosságot hozott e földre, a melynek hivatása elűzni i-ször a bűnöknek, 2-szor a szenvedések közötti kétségbeesésnek sötét éjszakáját. Az általam jelzett tárgyalás mellett közvetlenebbé is vált volna a beszéd s a szerző nem lett volna kénytelen az I. részben főleg a Kr. e. idők bűneivel foglalkozni s egész általánosságokban mozogva festeni a mai kor főbibáját, hanem közelebbről érdeklő, mert az embert önmagába térítő gondolatokat tárgyalhatott volna. A II. részben is egy szóval sincs bizonyítva, hogy menynyiben világosság a Megváltó a szenvedések közötti kétségbeesés éjszakájában. Csak a befejezésben érzi némileg a szerző, hogy felvett textusának mi a tulajdonképeni tartalma, csak itt fordul néhány szóval közvetlenül hallgatóihoz, hogy fel kell kelniök, világoskodniok, mert rajtok már betelt az Úrnak dicsősége és nekik eljött a világosság. A II. egy egészen közönséges húsvéti dissertatio, mely a Krisztus valóságos, test szerint való feltámadását bizonyítja az egészen ismert módon minden különösebb építő hatás nélkül. Ünnepi hangulattal csak a befejezés van írva. A III-iknak már nagyon jó bevezetése van tartalmilag és formailag egyaránt. A tárgyalásban a gazdag, textusnak (Galat. 5. 22.) nagy gondolatait inkább csak érinti, mint valóban kifejti; de a tárgyalás a maga gyorsasága mellett is sok eszmét, sok szellemes magyarázatot, meghatározást s helyes alkalmazást tartalmaz. Nunc venio ad fortissimum ! A IV—VII. beszédek egy prédikáció cyclust alkotnak, szólva a Világ Világosságáról. Az első beszéd mintegy az ellentét kedvéért azzal foglalkozik, hogy «azok, a kik e világ világosságát nem követik, hanem sötétben járnak, itt e sötétben kit vagy mit követnek ?» A bevezetésben korunkat festi, a nála máshonnan szinte szokatlan erőteljes színezéssel, melynek színgazdagságot a biblia ad. Egy az ember tehetségeinek gyengeségét, korlátoltságát mélyen érző s a kijelentés megvilágosítása után vágyakodó léleknek önmagával küzdő titáni harca az egész beszéd, mely annyi igazsággal, közvetlenséggel s erővel mutatja ki, hogy a józan ész, az érzelem s a lelkiismeret önmagára hagyva nem mindig megbízható vezetők. E beszéd folytatása az V., mely azt fejtegeti, hogy «micsoda tárgyakra kell főleg gondolnunk, midőn azt mondjuk, hogy Krisztus e világnak világossága ?» Es az egész mély érzéssel, sok tudással, és nagy vallásos hittel van irva. Gondolkozni, eszmélni kényszerít a felvetett gondolatokkal (52. 1. 2. kik. és 53. 1.); lesújt és felemel egyszerre, hatása alól nem tudunk egyhamar szabadulni s a tiszta igazság erejével maradandó benyomást tesz. A Vl-ban kitűnő a textus magyarázat s rendkívül szemléltető, mintegy drámai elevenségei jelenetezés, a mint elmondja, hogy mely körülmények között mondotta Jézus: «En vagyok a világ világossága)) stb. E beszéd főtétele : «a milyen egyetlenegy a természeti nap e földi világra nézve, ép oly egyetlenegy a Megváltó az emberi nemzet lelki életére nézve». Azután gyönyörűen viszi keresztül az egész beszéden a megkezdett hasonlatosságot. Valami mélyebb egység és igazi melegség van benne. A VH-ben folytatja e parallelismust, fejtegetve,hogy «i-ször mincsoda áldás az, a melyet terjeszt; 2-szor micsoda harc, a melyet vív és 3-szor micsoda győzelem, a melyet vesz a világnak világossága?)) Választékos, könnyed, hasonlatokban, képekben gazdag stylusává lesz a különben puritán egyszerű s bizonyos fokig nehézkes, pongyola iró és igazi nagy szónokká, a tárgyáért lelkesedő prédikátor. Általában az egész cyclus a legnagyobb vallás-erkölcsi gondolatokat oly közvetlenül tárgyalja, hogy míg a legegyszerűbb hallgatók is megérthetik, addig másfelől meg bő anyagot nyújt a mélyebben gondolkozóknak is. Méltán soroztatott ezek után a VIII-dik szép bevezetésével és kitűnő tárgyalásával. A beszéd valóbán első rendű szónoki alkotás. Különösen szép részletei a 84. és 85. lapok. Érdekesen és találóan mutatja fel a protestantismusnak társadalmi nagy erejét. A IX-hez Chalmers egyik beszéde adott egy-két eszmét s igen népszerű, jó elmélkedés, telve szemléltető példákkal; közvetlen építő hatású. Ilyen a X. is. Gyönyörű a bolygó zsidó mondájának alkalmazása a 118. lapon. A Xl-ben szép a bevezetés textus magyarázata. Az egész igen népszerű elmélkedés az anyai szeretetről és kötelességekről; de inkább felvilágosít, mint melegít. Szónoki lendületet csak a befejezésben vesz. Hasonlóképen népszerű tanítás és sok igazsággal van irva a XII. Végül ismét magasabb körben mozog a XIII., mely szintén egyike e kötet egyik legkiválóbb darabjainak. Elénk, szemléltető textus magyarázat a bevezetés. Kitűnő a felosztás, mely teljesen az alapigékből van merítve s a tárgyalásban gyönyörűen keresztülvíve.