Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-08-11 / 32. szám

De továbbá az énektanítás előmozdítja az esztétikai érzék fejlesztését is részint a hang képzése, részint ama nemes életképek által, melyek a dalok tartalmát alkotják, de jó részben az egyes darabok szép, kellemes arányú hangviszonyai által. Hogy pedig végül jó egyházi és világi dalok az akaratnak a legjobb és legnemesebb irányt képesek adni: ezt alig szükséges bővebben részletezni. Továbbá az énektanításnak a fennebiekben vázolt alaki hasznán kívül tartalmi becse is van, s ez mind amaz ismeretekben áll, melyeket a tanulók a ritmikából, a dallamtanból és a hangerőtanból elsajátítnak és egyúttal ama vallásos és világi dalokban, miket könyvnélkül kell betanulniok. Végül az énektanítás gyakorlati hasznát az alkotja, hogy a tanuló képesítve lesz saját énekével közreműködni a tanév elején és végén vagy máskor tartandó iskolai ünnepélyeken, családi ünnepségek és összejövetelek alkalmával, társas kirándulásokon, temetéseken stb. Ug}r

an milyenek lennének az ifjúság és a felnőttek életének mindeme jelenetei ének nélkül ? * * * I. Látjuk hát, hogy az énektanítás a léleknek minden erőit foglalkoztatja és a tanulót sokoldalú lelki tevékenységre szoktatja. Ennek dacára mégis az éneket rendesen a technikai tantárgyak közé szokták sorozni, s számára az óratervben olyan időt tűznek ki, midőn a tanulók megfeszített szellemi munkára többé nem, vagy csak alig képesek. Az ének pedagógiai fontosságáról előadottak után ezt nem lehet helyesen indokolni. Igaz ugyan, hogy az énektanításnak hosszas gyakorlatra van szüksége, míg az előadási eszközt — a hangot — arra képesíti, hogy a lélek szolgálatába álljon; de mindaz a studium, mely ennek az anyagnak kiművelésére, szolgál, csak eszköz a cél elérésére, és sohasem cél. Valamely csak felületesen látó pedagógus szemében könnyen előállhat az a csalódás, hogy az énektanítás tulajdonképpeni feladatának tekinti azt, a mi voltakép csak a benső hangulat kifejezésére szolgáló eszközt pótolja; sőt lehetnek oly énektanítók, kik az előkészítés munkáján túl nem tudnak a kész munka befejezéséhez elérkezni, t. i. a bensőségteljes és a tartalom megértését híven kifejező énekléshez. Azonban egy téves nézetnek sohasem lenne szabad az iskolai tantárgyak felosztásánál döntő érvénynyel birnia és valamely bevégzetlen tanításnak sohasem kellene mérvadóul szolgálni a kezelt tárgy valódi lényegének megítélésénél. Meggyőződésem szerint az óratervek készítői csak akkor járnak el igazságosan az énekoktatással szemben, ha az éneket a lélekképző tárgyak közé sorolják s tanítására oly időt jelölnek ki, melyben a tanulók testileg úgy, mint lelkileg fogékonyak arra, hogy az énektanítás alatt velők szemben támasztott követelményeknek megfelelhessenek. Tehát az ének-óra ne kövesse közvetlenül az ebédet vagy az olyan tanórát, melyben a tanulóknak sokat kellett beszélniök; sem pedig a torna-órát, mely alatt testök fáradott ki, hanem legalkalmasabb az éneket irás- vagy rajz-óra után tenni. II. Szemben amaz eljárással, mely szerint az énektanítás alól még mindig sok tanuló nyer fölmentést, alkalomszerűnek látom ama kérdésre válaszolni: köteles-e minden tanítvány részt venni az énektanításban, vagy pedig megengedhető-e tanítás alól bizonyos időleges mentesítés? Nézetem szerint az ének és énektanítás szív- és szellemképző erejében minden tanulót részesítni kell. Pedagógiai szempontból helytelen intézkedés s egyszersmind a tanulóval szemben elkövetett igazságtalanság, ha az igazgató vagy az énektanító az ének-órák alól dispenzációkat osztogatnak. Ha a tanítvány egésségi állapota megengedi, hogy különben részt vegyen az iskolai oktatásban : akkor az ének-órák látogatásának követelésétől nem lehet és nem szabad elállani. Nem ritkán a rossz hallást, a gyenge hangot fogadják el kielégítő okul a felmentésre nézve, holott eme vagy más gyengeségek éppen ellenkező eljárást követelnének; mert hiszen ép a gyengének van szüksége értelmes segítségre és jóakaratú támogatásra, hogy gyarlóságai kimaradjanak. — Avagy nincsenek-e más tantárgyakban is igen különböző tehetségű tanulók? Minő jogon tehető kivétel e tekintetben az énektanításnál ? A tanító feladatához tartozik : legyőzni azokat a nehézségeket, melyek a tanulók különböző képzettsége miatt tantárgya kezelésénél felmerülnek, és e nehézségek elhárítása az énektanítónál ép úgy megkövetelendő, mint a többi tárgyak tanítóinál. Megengedem, hogy a hangszerv és a hallás gyengesége oly magas fokú lehet, hogy az illető tiszta karéneklésre nem alkalmas; de a miatt még senkit sem lehet az énektanításból teljesen kizárni. Hiszen az énektanítónak sok eszköz áll rendelkezésére, hogy ama gyengeségeket elhárítsa. Már a tanulótársak éneklésének figyelmes hallgatása is nagy mértékben képes a hallást fejleszteni. Továbbá az ilyen tanulók a hallás utáni éneklés fokán tényleg részt vehetnek a hangok számlálásában, a magassági fokok összehasonlításában, minden ütenyzési gyakorlatban, valamint a szöveg megbeszélésében és elmondásában. Ez pedig oly sokoldalú munkát nyújt, hogy — a tanulók helyes foglalkoztatása esetén — részvétlenségtől nem lehet tartani. A hangjegyekből való éneklés fokán az ilyen gyenge tanulók fenti foglalkoztatásához a hang- és hangjegy viszonyok elsajátításában való részvétel járul. Ily változatos és képző foglalkoztatás mellett csaknem biztosan lehet remélni, hogy a jelzett gyengeségek legyőzhetők lesznek. Itt természetesen föl kell tételezni, hogy a tanító az ily gyenge képzettségű tanulókra gondos és kiváló figyelmet fordít, őket minden órán szorgalmasan foglalkoztatja, s tőlük az előénekelt hangok utánzását követeli. Olyan tanítványok, kik részint hangváltozás, részint erős rekedtség és köhögés miatt gátolva vannak az éneklésben, egyfelől az előadott módon, másrészt pedig előbaladottabb fokon akként lesznek foglalkoztatva, hogy a kiénekelt hangközök meghatározására hivatnak fel. Szóval: a tanuló bizonyos időben gátolva lehet abban, hogy énekeljen; de az iskolai énektanításban mindenkinek részesülni kell. III. Azonban önként gondolható, hogy figyelmes órarend és szigorúan keresztülvitt kötelezettség mellett főleg hivatásukért lelkesülő és úgy pedagógiai, mint művészeti tekintetben kellő képzettséggel biró tanítókra van szükség, hogy az énektanítás célja és feladata iskoláinkban megvalósítható lehessen. Hogy az ének jótékony képző ereje intézeteinkben oly annyira fogyatékos, s bizonyos tekintetben sehogy sem kielégítő : ennek oka nem maga az ének, hanem az a nyomorúságos kezelés, melyben az énektanítás eddig sínylődött és sok helyen még máig is sínylődik. Nem lehet tagadni, hogy e tekintetben nagy mulasztás terheli iskoláinkat is, melyek derék szakemberek hiányában, avagy szűkös anyagi viszonyok miatt kellő qualificatio nélküli egyénekre is rábizták az énektanítást. Távol legyen én tőlem az énektanítók képzettsége alatt virtuzitást értenék, mely előtt csak a puszta tech-