Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-08-04 / 31. szám

alapúi törvényen, úgy eljárását sem szabályozza az, hanem csak az önkény; ha lehet és szabad, egy másodfokúkig elintézett ügyet, első fokon állónak tekinteni; ha a mezöföldi egyházmegyében, a tulajdonos, jogerős határozata ellenében, végre lehet hajtani egy idegen egyházmegyének, azzal ellenkező tartalmú határozatát, a nélkül, hogy azon egyházmegye erről értesítve lenne: ez oly elfajulása a közigazgatásnak, még akkor is, ha a mezőföldi egyházmegye végzése csakugyan megváltoztatandó lenne, a minőt csak azok idézhetnek elő, a kiknek nem «delegatióba», de «legatióba» kellene még járniok, az egyházi közigazgatáshoz nem értvén. Ezen egy ügy volt az, melyben a mezőföldi egyházmegye, előbbi intézkedés által érdekelve volt; ennek, a tatai egyházmegye által történt elintézése, úgy hiszem, meggyőzte a függetlenül gondolkodókat arról, hogy a közigazgatási delegatio céltalan, sőt képtelenségre vezet; a mellett, hogy szükségtelen is. A többi ügyben, még előbbi intézkedés által sem volt az egyházmegye érdekelve. És ha lett volna is : ez nem involvál delegatiót. A felett semmiesetre sem győzök eléggé csodálkozni, hogy az intézendő ügyek ellátására, másod,- sőt haimadfokú intézkedési jog igényeltetvén: a kerület csak első fokú intézésre jogosította fel az illető egyházmegyét, és ez, még ezen jogosítványnyal is (már ha ugyan törvény ellenére annak nevezhetjük) fölvállalta és teljesítette a küldetést. Szörnyű módon jellemzi ez viszonyainkat. * * * A föntebbiekből láttuk, hogy részemről a közigazgatási delegatiót sem törvényesnek, sem szükségesnek, sem célszerűnek nem tartom; annál kevésbbé tudom tehát helyeselni az egyházkerület azon eljárását, hogy a márciusi gyűlésen, egy másik határozat által, ezt a delegatiót nemcsak meghosszabbította, hanem kiszélesítette hatáskörét. Értem a győri gyűlés előbb io-ik, később 53-ik számúnak nevezett, fölebb IV. alatt közlött határozatát. Bár ezen határozatnak, az 53-ik szám alá kerülése után olvasható szövegezése, arra látszik mutatni, hogy azon változás, mely ezen jegyzőkönyvi ponton, főt. Vályi úr beismerése szerint is végbement, a mezőföldi egyházmegye fölebbezése után történt meg : mégis, a nevezett főtiszt, úr kijelentésére kénytelen vagyok azt hinni, a mit ő mond, hogy t. i. a metamorphosis, még a hitelesítés alkalmával, tehát március 12-én jogos faktorok közbejöttével állott elő ; a mennyiben azonban a főtiszt, úr azóta csinált, hivatalos kiadványain az eredetitől eltérő változásokat, nézetem szerint ezért őt éri a teljes felelősség. A mi magát a kérdéses határozatot illeti, mindenekelőtt kijelentem, hogy múltkori «Észrevételek» című cikkemben ide vonatkozható minden megjegyzéseimet, melyeket itt ismételni nem akarok, fenntartom; mert nagyon különös (méltóztassék nem a legenyhébb értelemben venni), mondom, különös eljárásnak tartom azt, hogy ámbár a nevezett márciusi gyűlés kitűzött három tárgya közül a püspöki levél szerint, egyik lett volna a c<

polgárdi-i viszályos ügy közigazgatási részleteiben a nt. tatai egyházmegye, mint delegált hatóság által hozott harározatoknak fölebbezés közbe nem jötte esitén tudomásul vétele, s ámbár köztudomás szerint, fölebbezés nem jött közbe, és mégis a tudomásulvétel elmaradt, vagy legalább a kerületi jegyzőkönyvben nincs nyoma; míg a mi meg kitűzve tárgyul nem volt, mint például a tatai egyházmegye delegatiójának kiszélesítése, a jegyzőkönyvben helyet talált; az meg aztán még különösebb, a mint ezt főtiszt. Vályi úr mondja, hogy t. i. a főt. egyházkerületi közgyűlés, ezt a delegationalis határozatot, melyet sem a főjegyző úr, sem más nem tudott idézni, s a hivatalos jegyzőkönyv sem volt kéznél, Pápán hűsölvén az egyik példán}7

, a másik Perbetén, megújítja olyan módon, hogy az egyik a régi, rá nem ismer a másikra, az újra. A januári gvülés még csak közigazgatási teendőkre, melyek a viszályos ügygyei kapcsolatban vannak, delegálja a tatai egyházmegyét, a polgárdi-i egyházban ; a márciusi, már nem is a viszályos ügygyei kapcsolatos t endőkre, hanem az azzal kapcsolatos ügyekre, nem delegatusúl, hanem valóságos közigazgatási hatóságul nevezi ki a tatai egyházmegyét, a nevezett egyházban. Lesz tehát a polgárdi-i egyháznak, ha a nmélt. Convent közbe nem szóll, két közigazgatási hatósága; és milyen pompás lesz az, mikor ezen két hatóság közül ha mindegyik komolyan veszi e határozatot, a cckapcsolatosság» nagyon classicus érzelme felett meg nem egyezhetvén, vagy mind a kettő, vagy egyik sem fogja bizonyos kérdésekben, a nevezett egyházban, az adminisztrationalis dolgokat intézni. Milyen virágzását fogja ez annak előidézni ! Mennyire megszűnik a viszály, az egyetértésnek mily édes gyümölcseit fogja ez teremni ! És minő nagy lesz majd a békesség, midőn a tatai egyházmegyei hatóság, mint társhatóság által kihirdetendő lelkészválasztási pályázat alapján megejtendő lelkészválasztást, a mezőföldi egyházmegye Consistoriuma, mint erre egyedül illetékes biróság panasz folytán, mely semmi esetben el nem marad, meg fogja semmisíteni. Milyen szép lesz majd, ha előbb a két egyházmegye viszálykodik s majd ennek lángja átcsap az egész kerületre ; oh ! mint fog ettől épülni a magyar Sión! De nem ... én újra reményemet fejezem ki, hogy a nagyméltóságú konvent bölcsesége, hová az ügy fölebbezve van, a törvényt helyre fogja állítani; e reményben bezárom soraimat, reámutatva azon veszélyes útra, melyen a dunántúli ev. ref. egyházkerület — ez idő szerint — halad, s megkérdezem újra főt. Vályi úrtól, hogy «csakugyan kákán keressük a csomót ?» s nem lehet-e ebből oly gordiusi csomó, melynek megoldása mindnyájunknak fájdalmat okozhat?! Rácz Géza, ev. ref. lelkész. GYAKORLATI LELKÉSZET. Egyházi beszéd lelkészavatás alkalmára. Irta s a főt. dunántúli ev. ref. egyházkerület közgyűlésével kapcsolatban Pápán 1888. szeptember hó 16-án tartott lelkészavatás alkalmával elmondotta : Révész Kálmán,- theol. tanár. Alapige: «Gondot viselj magadról és a tudományról, maradj meg ezekben ; mert ha azt mívelended, mind magadat megtartod, mind azokat, akik téged hallgatandanak.* /. Tim. 4: 16. A kimerítő s örök értékű tanácsok és utasítások, melyek a nagy apostol Pálnak hű tanítványaihoz, Timotheushoz és Ti tushoz intézett három levelében találhatók, megbecsülhetetlen fegyvertárát képezik az Ige szolgáinak és harcosainak bármikor és bárhol a föld határain. Az igaz lelkipásztor hű képét találjuk ezekben, hatalmas és világos vonásokkál rajzolva ; a magasztos eszmény van bennök felmutatva, mely felé minden lelkipásztornak