Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-07-21 / 29. szám

az elpuhult testben férfias méltóság bajosan, de silány és üres gőg annál gyakrabban teremhet. Ez a lélek valódi uralma a test fölött, mely az erkölcsiség alapfeltétele. Ha a tornázás ilynemű hatásáról a felnőtt embernél vitázni lehet is, nem hiszem, hogy a serdülő gyermek nevelésében kétségbe vonható. S ezt az egészséges meggyőződést, legalább, a testté lett ige képében még mindig nem találom a prot. iskoláknál. Üdülő, játszó terekre már az alapítók elég gondot fordítottak ugyan, a mint a miniszteri kimutatás bizonyítja; de mindezek a rendszeres tornázást nem pótolhatják. Kiváltképen pedig téli időben nem, a mikor a testi nevelés egyéb eszköze szünetel. A nevelés legfőbb momentuma az okos fegyelmezés. Nem katonai fegyelmet értek itt, a mely válogatás nélkül hallatja rideg parancsszavát és a gondolkozást elfojtva feltétlen engedelmességgel követeli annak egyiktől úgy, mint a másiktól való teljesítését; ellenkező esetben pedig vak szemmel méri az egyforma büntetést erősre, gyöngére, szelídre, dacosra, élénkre, élettelenre egyaránt. Ezzel el lehet érni a törvénynek külső megtartását, s nem lehet megvalósítani a törvény erkölcsi erejét a tanuló lelkében. A nevelésnek pedig nem a legalitáson, hanem a moralitáson kell alapulnia. Hallottam oly esetet, midőn az igazgató-tanács megváltoztatta a tanári testületnek néhány tanulóra szóló kitiltó Ítéletét; mert míg egy-kettő már elkövette az erkölcsi botlást, többeket épen azon ponton értek utol, mikor azt el akarták követni. Ügyvédi szempontból mindenesetre nagy a különbség a bevégzett és szándékolt rossz cselekmény között ; de erkölcsi tekintetben nincs. Erre az utóbbira, tehát az erkölcsi törvénynek az ifjú lelkében való érvényesülésére kell a nevelésnek törekedni. És ezt puszta parancsszóval, szigorúsággal, egyoldalú büntetéssel elérni nem lehet. A tanító sokszor kedvetlenséggel, korholással emlékszik meg olyan fiúról, aki lecke-óra alatt elmosolyodik, és az a visszás gondolata támad, hogy a tanuló őt neveti, szándékosan boszantja. Vagy ha iskolai dolgozat alatt egyik-másik nem bírván a nehézségekkel átpislant szomszédja gyakorlatába: a végső itélet hangján rárivall : «Te meg akartál csalni, akasztófa-virág bimbaja te! A ki csalni tud, az minden bűnre megérett stb.» Ez az epés természet pessimismusa, a mely sokat árthat a serdülő léleknek; belevihet oly gondolatokat, melyektől az természetnél fogva rendesen idegen. Solon nem irt törvényt a szülőgyilkosok ellen, mert nem tehette fel, hogy valaki ezt a bűnt elkövethesse. Ebből a gondolatból kell a tanítónak is kiindulnia, mikor külső jelekből mindjárt mély erkölcsi kibákra következtet. Gondolja magát vissza gyermekkorába és emlékezzék rá, vájjon egyes vétségek általában szokásosak voltak-e olyan korban, a mely korban levőkkel ő foglalkozik. És ha meg voltak, érett gondolkodásával Ítélje meg azt is, vájjon valóban a lélek tévedő erkölcsi iránya volt-e az, vagy csak gyermekes csintalanság, vagy valamivel több, de mindenesetre ártatlan pajkosság. «Multorum quum facta senex et dicta recenses, fac tibi succurant, invenis quae feceris ipse.» Gyermeknél erkölcsi romlottságról csak a legritkább esetben lehet szó. És ekkor is inkább a tudatlanság, a rossz példa vitte őt a balösvényre, mint megromlott lelkülete. Egészen máskép van a dolog felserdült ifjaknál, kiknek a nevelés folyamán érett erkölcsi érzékkel kell birniok; itt a beszámítás lassankint teljessé válik. Megtanulják, hogy az erkölcsi törvény megtartása emberi kötelesség és hozzá szoknak, hogy a minek a törvény szerint meg kell történnie, annak meg nem történnie erkölcsi impossibilitas. Megengedem, hogy ez ideális gondolat, a melyet mindig megvalósítani nem lehet. De azt kérdem : nem teszünk-e a műveltség terjesztésével ezen állapot felé naponta egy-egy lépést, midőn azt tanítjuk, hogy mi egyez meg az ember nemesebb természetével, és mi semmisíti meg abban a positivumot, az erkölcsi jót? És vájjon nem az anyagi érdekek küzdelmét kell-e inkább okoznunk mindazon szomorú jelenségeknél, melyek a bukott emberben az erkölcsiséget letiporva mutatják, mint általában az iskolai nevelés hiányos voltát, melyet annyi avatatlan szó szeret könynyelműen bírálgatni? A vallás az kétségkívül, mely az erkölcsiséget subjectiv érzéssé emelni hivatva van. A vallás karjain kell kifejlődnie azon magasztosabb erkölcsi állapotnak, midőn az egészséges humanismus levegőjében felnőtt embert finomra fejlett erkölcsi és aestheticus érzéke vezeti mindannak megtételében, a mi a nemes emberi természettel megegyez, és mindannak elmellőzésében, a mi igazságtalan, a mi oktalan, a mi lelki erőtlenség, a mi lelki tisztátalanság, szóval a mi erkölcsileg negatívum. Mindennek pedig a kiinduló pontja a gyermek természetéhez való bölcs alkalmazkodás. Van olyan fiú, a kivel otthon szelíden bánnak, s a helyes önérzet csiráit hordozza magában. Ha az ilyen fiúval úgy bánik a tanár, mint azokkal, a kiket durvább bánásmódhoz szoktatott a szülői ház, az iskola lesz a hibás, ha belőle makacs, sőt kihívó, vagy ha önérzete elálmosodott, fásult, minden intés iránt közönyös ifjú lesz. Gyenge hajtás a növendék lelke; arra nő, a merre a serdülő kor nevelése igazítja. Van olyan fiú, a ki sírva fakad, ha a tanár azt veti szemére, hogy nem készült, s némelyik meg is mondja : «de igenis készültem®. Ha a tanár ezt egyszerűen renitentiának, hazugságnak kereszteli, s mérgesen ki is fakad ellene, használni semmi esetre sem használ vele; de szerfölött sokat árthat, ha a tanulónak igaza van, s inkább a kérdezés alakjában, vagy a nem elég világos tanítás-módban, mint a fiú szorgalmában kell a hibát keresni. Az erkölcsi hibákat csak ott kell üldözni, vagyis helyesebben és végelemzésben javítani, a hol meg vannak; a gyermeki természet egyes attribútumait, melyekre a fejlett ember mértékét alkalmazni egyáltalán nem lehet, hibáknak venni és nyesegetni: a legfonákabb eljárás, mely eltitkolásra, hazudozásra, makacsságra vezethet, de az még jó, hogy sikerre sohasem. Mert «in natura non datur saítus». A fegyelem alapját képezze a nevelő példaadása, tekintélye és leginkább szeretete, melylyel a növendék vonzalmát megnyeri. Ez a szeretet teremje meg a felügyeletet, mely a tanuló lépését mindenütt aggódó gondossággal kiséri az iskolában és az iskolán kívül. Nem is olyan fölösleges ezt így két részben kimondani, mint a milyennek látszik. Már előbb kifejeztem, hogy inkább a gyakorlattal, mint elvekkel akarok foglalkozni. Az a tudat, hogy a tanulót nemcsak az előadás óráiban bízták a tanárra, hanem hogy annak lépéseiről közvetve vagy közvetlenül, a lehetőség szerint, az egész iskolai éven át értesüljön, még mindig nem általános. A középiskolai tanár itt-ott uraságát találja abban, hogy ha a könyvét leteszi és sétára indulva napi munkájától megszabadulva érzi magát, tanítványáról csak a szerint veszeti tudomást, hogy, ha szembe jön, üdvözli-e illedelmesen. Hogy különben mivel tölti idejét, az rá nézve közönyös dolog; «nem hajdúnak nevezték ki, hogy a tanulónak, mint a rabnak mindig a sarkában legyen». És ebben tökéleteseti igaza van. Mert ha ő hajdúmódra akar a növendék után nézni, jobban teszi, ha egyáltalán nem törődik vele. Csakhogy «est quiddam inter Tanain