Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-07-14 / 28. szám

41. § A népiskolaszék minden negyed év első hetében rendes ülést tart; szükség esetében, vagy ha a tagok egyharmada kivánja, rendkívüli ülés tartatik. Ülésekre az elnök hívja össze a tagokat, előre tudatván Írásban a tanácskozás rendes tárgyait. Az iskolaszék által választott jegyző által az ülésekről rendes jegyzőkönyv vezetendő. Az ülésekben minden határozat a jelenlevők átalános szavazattöbbségével hozatik. (Dunamelléki egyhker. népisk. rendtar. 3. §.) 42. §. A népiskolaszék mindennemű eljárásáról az egyháztanácsnak a tanév végén, sürgős és fontosabb esetekben többször is jelentést tesz. (Folyt, köv.) Hátha még sem halva szülött! (A népiskolai felügyelet kérdéséhez.) Nagy Sándor lelkésztársam az ügy iránti meleg érdeklődésből hozzá szólt indítványomhoz, melyet a népiskolai felügyelet miként gyakorlásának tárgyában e becses lapok hasábjain közöltem. Miután nézete oda megy ki, hogy az az indítvány, mely az én agyamban megfogamzott felfogás készítménye, szerinte használhatatlan, tehát elvetendő; sőt miután felelete egyik-másik pontjában azt egyenesen a halva szülöttek közé sorozza: kötelességemben álló dolognak tartom, magának a felszínre hozott eszmének érdekében hozzá szólani indítványom lényegéhez. Az én tisztelt kollégám ugyancsak kereken bánt el velem. Semmit nem hagyott meg árva indítványomon, hacsak az intenció nemességét nem. A többi mind használhatatlan, halva szülött, laza és olyan módja az iskola felügyeletnek, mely a népnevelés és oktatás józanságát épen nem biztosítja. Nos, meg fogom kísérteni bebizonyítani, hogy hátha még sem halva szülött az az eszme, melynek életet akartam adni; hátha mégsem használhatatlan és laza és eredménytelen az iskola felügyeletnek az a módja, melyet a viszonyok teljes ismerésével, érett megfontolás után hoztam szóba. A mi egyházi életünkben is, épen úgy, mint az emberi élet bármely munkássági körében, két osztályba sorolhatók az emberek. Az egyik osztályba azok tartoznak, a kik a dolgok régi menetelével teljesen meg vannak elégedve és azt mondják, ne bolygassuk a régi megcsontosodott szokásokat, nézeteket, melyeknek jogosultságát már maga az is bizonyítja, hogy megcsontosodtak. Ezek az úgynevezett maradó pártiak és bizony bizony sokan vannak közöttünk, a kik ezek közé tartoznak. Szinte képzelem, hogy e becses lapok olvasó közönségének «egy tekintélyes része» és pedig leginkább kiváló «jeleseink» közül, mosolyogva olvasta indítványomat és mintegy önkénytelenül, valóban szokásból, mormogta ezeket a szavakat: hát mire való már ez ? hát ha eddig jó volt a régi rendszer, ezután már nem lehet í jó?! Ezekkel szemben van egy kicsinyke sereg, melynek tagjai kivétel nélkül mind jó akarattal, de gondolkozásuk és talentumaik milyensége és mértéke szerint változtatni akarnak azokon a dolgokon, melyeken észreveszik, hogy csak a test (a szokás) maradt meg belőlük, a lélek pedig (az élet) rég kiköltözött, elrepült. Őszintén megvallom, hogy felfogásom szerint mind a két pártnak meg van a maga jogosultsága. A mennyire szeretem, hogy korunkban tapintatos kezekkel meg akarják változtatni egyházi életünkben a lelket és életet vesztett szokásokat és tüzes lelkű forrongás indult meg arra nézve, hogy üdvös és hasznos intézményekkel pótoltassanak, épen annyira szükségesnek tartom azt is, hogy legyenek férfiaink, kik lelkesen őrizzék, védjék a mult institúcióit, nehogy avatatlan kezek olyan valamit csempésszenek be, melynek csak külső máza van, minden benső érték nélkül. De bármelyik párthoz tartozzék is valaki, legyen reactionarius vagy forradalmár, midőn egy-egy ujabb indítvány merül fel, egy-egy ujabb intézmény eszméje kisért, mindegyiknek az a lelkiismeretes kötelessége, hogy igazságos mértéket alkalmazzon; az egyik annak védelmében, melyet mint régi intézményt meg akar tartani; a másik annak megítélésében, a mit mint újítást ajánlatba hozott. Már most a mi engem illet, a nélkül, hogy pártállásomról nyilatkoznom kellene, mert hiszen indítványom maga eléggé bizonyítja azt, kinyilatkoztatom, hogy indítványom előterjesztésében a lehető legnagyobb lelkiismeretességgel jártam el. Sok évi tapasztalat tanított meg arra, hogy a mi iskoláinkban, mindig népiskolákat értek, a felügyelet bizonyos tekintetben fogyatékos. Egyházi és állami törvényeink szerint négy közeg gyakorolja a felügyeletet. Első a lelkész, a kinek lelkészi hivatalávai járó szent kötelessége, hogy a gondjaira bízott gyülekezet fiainak és leányainak nevelését és oktatását éber figyelemmel kisérje. Második az iskolaszék, melynek ténykedése részben az iskola rendszeres látogatásában nyilvánul. Harmadik az esperes, a ki csakis a canonica visitatio alkalmával és több iskolával biró gyülekezetben, az idő rövidsége miatt, egy-két jelenlevő szomszéd lelkész megbízatásával teljesíti azt. Negyedik a tanfelügyelő, a ki olyan mint a fehér holló, és létezését csakis a fekete színnel rovatozott ivek megküldésében és záros határidő alatt való visszavárásában sejteti. Sokat gondolkodtam e dolog felett; meghánytam vetettem magamban a tényleges állapotot és úgy találtam, hogy nem felel meg azon ideálnak, melyet a népnevelés és oktatás érdekében a fel! ügyelet kérdéséről magamnak alkottam. Ha szabad őszintén szólanom, Nagy Sándor ágyai lelkész úr loyálitásától felteszem, hogy megengedi ezt nekem, az említett négy i közeg közül, melyeknél többet, a most felelevenített püspök látogatáson kívül, mely rendkívüli, egy emberöltőben egyszer jelentkező esemény, csak egyetlen egy van, mely feladatát sikeresen oldhatja meg. Ez a helybeli leikészi felügyelet. Az iskolaszék, a tanítás és nevelés szellemi sikerének elérésében nem tényező; csakis kivételes esetekben lehet az, intelligens elemekkel. Esperes és tanfelügyelő oly rövid ideig és olyan nagyobb időközökben látogatják iskoláinkat, hogy felügyeletük csakis a conventionális felügyelet jellegével bír. Mi természetesebb már most, ilyen adott körülmények között, mint hogy az annyira szükséges felügyelet, magának az azt egyedül gyakorló lelkésznek és a tanügynek sikere érdekében intensiv módon gyakoroltassák ?! Indítványom előterjesztésével ennek a természetes és mélyen érzett szükségnek akartam, felfogásom szerint, eleget tenni. Tény, hogy azt a szükséget Nagy Sándor ágyai lelkész úr is érzi, mutatja ellenindítványa, mely szakítva a tényleges állapottal, ujabb rendszert céloz behozni a népiskolai felügyelet fontos kérdésében. Ám legyen, győzzön, a mi jobb! Ha az én indítványom rossz, essék el. Ha az övé jobb, nyerjen életet. De mindaddig, míg indítványom helytelenségéről meg nem győzetem, azt védeni fogom köröm szakadtáig. Már pedig Nagy Sándor ágyai lelkész úr épenséggel nem győzött meg arról, hogy indítványom nem célravezető. Lássuk, csak, mit is tartalmaz az én szerény indítványom! r. Hogy minden egyházmegyében állíttassék fel a tanügyi bizottság.