Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-07-14 / 28. szám

Hogy a törvényben kimutatott helyök s az irántuk való „kellő figyelem" milyen legyen? azt szerkesztő úr engedelmével, a konventi javaslatra teendő észrevételeimben mondandom el. Addig is béke velünk! Szentkuti Károly. Középiskolai paedagogia és didactica. Ez a két szó a középiskola egész életét kifejezi. Sőt majdnem pleonastice, mert általános értelemben egyik a másikat is magába foglalja. A nevelés fő eszközét itt a gyermek lelkének az ismeret anyag közlése által való fejlesztése teszi; és viszont az ismeretet is azért és úgy kell közölni, hogy a legfőbb célnak, a helyes paedagogiának szolgáljon. Azért csodálkoztam mindannyiszor, valahányszor azt kellett hallanom, hogy a mai középiskola ezernyi teendője mellett nem fordíthat elég gondot a nevelő momentumra; valahányszor olyan törekvéseket láttam, melyeknek célja volt az irodalmi tanítás korlátozása. Az első valóságos ellenmondás; a második pedig épen azt az eszközt csorbítja, mely a lélek nemesítésének legtöbb alkalmat szolgáltat. A didacúcának csak az lehet a criteriuma, mennyiben képes szolgálni a paedagogiát. A mint látszik tehát, azért teszek különbséget a két fogalom közt, hogy külön szempontok szerint csoportosíthassam a nevelés külső eszközeiről és a tanítás módszeréről táplált gondolataimat. Még pedig nem egyedül a szép elvek hangoztatásával, melyeket több gonddal, szebb sikerrel kifejtve olvashatni egyik-másik paedagogtai munkában, hanem az elveket a gyakorlat apró pénzére váltva, vagyis a középiskolák életére alkalmazva. Már volt alkalmam kifejteni, mennyire szükséges^ hogy a tanárban már működése előtt meglegyen a kellő szakképzettség; mert alaposan csak az taníthat, aki maga is alaposan képzett. De ez még nem elég. Ha valamely szak tanára kellő előkészítés nélkül odaveti a megtanulandó anyagot a tanulók elé, hogy a jövő órára a legjobb szándék mellett sem készülhetnek el, hogy csak tapogatózva, félve, vagy csak idegen segítséggel felelhetnek meg a kérdezés kívánalmainak : itt lehet szakképzettség, de nincs paedagogia. Mikor fiatalabb tanárok szónoki kedvükben tartanak egy-egy szép praelectiót, melyet a tanuló kézgörcsösödésig jegyez, otthon pedig lámpavilágításnál szeme káprázásáig betűzgeti a fényes ceruza-barázdákat, s végre is azzal a meggyőződéssel dobja el kezéből jegyzeteit, hogy mikor elolvasni is kin, megtanulni meg épen lehetetlenség; ha egyes tanárok kartársaikkal való minden érintkezés nélkül, a nélkül, hogy figyelembe vennék, mennyi dolgot kell végeznie a tanulónak egyébb tárgyakból, oly leckéket osztogatnak készületre, melyek a tanulónak minden idejét, a mit pedig javarészt szórakozásra, felüdülésre, mozgásra kellene fordítani, elfoglalják; ki sem mer menni a szobájából, mert ha a tanár meglátja, másnap alig győzi hallgatni a szemrehányást, mert járkálásra került idő, de a tanulásra nem: azt kérdem, hol itt a paedagogia ? A tanárért és a korlátlan ismeret-anyagért van-e a tanuló ? vagy viszont a tanár és ismeretanyag eszköze a paedagogiának? A tanítás-tervet vádolgatják, innen magyarázgatják annak a csodabogár szónak «a túlterhelésnek)) eredetét. Könnyű dolog magunkról lerázni a felelősséget, főkép mikor az a tanítás-terv maga magát nem védelmezheti. Pedig még azt is megteszi; szól a tanárok lelkiismeretéhez, a jobban informálandó lelkiismerethez, a mely bizonyára ugyanott találja majd az orvosságot is, a honnan a bajt kiárasztotta. A tanításterv előadja a módszert is, és bármennyire irtózzanak is ettől a névtől egyes veterán társaink, be kell látniok, hogy az ismeret-anyag a gyermeki fejlődés korszakában csak ügyes módszer által válik gyümölcsözővé. Megolvashatjuk ott, hogy a tanár órája nem a kikérdezésnek és megsecundázásnak, hanem első sorban a tanításnak az ideje, és a tanulónak otthonn legfelebb csak a tanultak ismétlésére kell szorítkoznia. Megolvashatjuk ott, hogy semmi olyan dolgot, a mit a tanuló professorától nem hallott felvilágosítva, ne legyen kénytelen maga-magának elmagyarázni, vagy jobban mondva értelméből kiforgatni; hogy idegen nyelvekből nem szabad egyetlen-egy szót sem leckére kapnia, a melynek a szövegbeli értelmét az iskolában közösen — vagy ha az előzetes ismeretek alapján ez nem lehet — a tanár felvilágosítása alapján meg nem állapították. Es ha a tanítás módszere helyesnek bizonyult, következik a kérdezés módszere, melynek a tanuló természetéhez és képzettségéhez kell alkalmazkodnia. Az a legkényelmesebb dolog, hogy a tanár kimondja a felebbezhetetlen Ítéletet: «te ezt nem tudod, nem tanultad meg»; és mi a mentsége, ha ezt az osztály nagy részénél tapasztalja? Vizsgálatkor aztán fut a végső reíügiumhoz: «az osztály egy része tehetségtelen, hanyag, tehát felsőbb osztályba nem léphet.» És közönségesen épen az a tanár szokott ily categoricusan ítélni, a ki évközben a tanítással legkevesebbet törődött. Mert ha az ismeretek közlésében, vagy kifejtésében — tárgya válogatja — addig nem megy tovább egy lépést sem, míg az osztályt egészében meg nem próbálta, akár csak egy kis kérdés által is, a mi a figyelem ébrentartására különben is szükséges ; ha nem történik meg az a visszás dolog, hogy alsóbb osztályokban fél óráig felel egy tanuló, s így két hónap sem elég arra, hogy a sor mindegyikre rákerüljön: nem hihetem el, hogy valamely osztályban 30—40% akadjon, a ki nem képes a tárgyalt anyagot megemészteni. Tudom én azt, hogy vannak szellemileg szegény növendékek; azt a törekvést is értem, hogy anyagilag szegény tanulók közül csak a tehetségesebbek menjenek tudományos pályára, kik a sok nehézség között, mely életpályájuk kezdetéig útiakba akad, meg tudják állani helyüket és következetesen bírnak küzdeni a kitűzött életcélért. De másrészt meg kell gondolnunk azt is, hogy a gymnasium alsó osztályaiban még nem szabad tudományos irányban nevelni; itt a feladat a testi fejlődéssel arányban fejleszteni a szellemet, fenntartani a test és lélek frisseségét, éberségét. A szülő is kötelezve van tizenkét éves koráig iskoláztatni a gyermeket. Nos és ha a gymnasium alsó osztályaiban pl. kitiltó rendelettel útját vágjuk a gyermeknek ott, a hol talán a fejlődés lassú, vagy a szorgalom erőtlen, de a viselet nem olyan, a mely erkölcsi károkat teremhetne az iskolára; és ha nincs más iskola helyben, mely a tanulót addig a korig, míg iparosnak mehet, felfogadhatja : mit tegyen a szülő ilyenkor? Azért nem helyeselhetem azt a kényelmes módot, mely egyes népesebb állami intézeteknél otthonos, hogy a kit egy-két tanár haladásra képtelennek nyilvánít, azt már az első években kitiltják az intézetből. Vigyázzon a tanár épen az alsó osztályokban, hol ma már általánosan az a nézet került uralomra, hogy a tanár fokozatosan vezeti saját tanítványait, hogy a gondolkozók részéről azt a vádat ne vonja magára; hiszen ő vezette elejétől fogva a tanulókat