Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-06-30 / 26. szám

dékeit a vizsgáló bizottság előtt a tanításra kitűzött tárgyból legalább egy negyed, legfölebb fél óráig oktatja. Ezen utasítás világos és okos; ehhez hasonlót készíteni, vagy ezt szórói-szóra elfogadni okvetetlenül szükséges, ha a furcsaságoknak végét akarjuk vetni. Valaki. TÁRCA. Tájékozás a bibliai bevezetéstan körében. (Folytatás és vége.) Holtzmann bevezetéstanában korábbi nézetét lényegében fenntartja és a két forrás elméletében véli feltalálhatni azon Ariadné fonalat, mely a synoptikus evangéliumok összekuszált kérdésének labyrintjéből kivezethet. Mostani nézete a következőkben tér el a régitől: 1. a beszédgyüjtemény Jézusnak nemcsak azon beszédeit foglalhatta magában, mélyek Márkon kívül, a Máté és Lukács evangéliumában olvashatók, hanem hihetőleg olyan elbeszéléseket is tartalmazott, melyek Jézus nyilatkozatainak históriai keretét alkották, s ezen elbeszéléseket Lukács sok helyen jobban átdolgozta, mint Máté, 2. Lukács Márk mellett Mátét is ismerte, j. Máté Jeruzsálem elpusztítása (72) után, Lukács pedig a 2. század első éveiben keletkezett. Holtzmann ezen állításai közül különösen figyelemreméltó az, hogy Lukács használta a Máté evangéliumát. Ha azonban Lukács Mátét használta és ama beszédgyüjtemény egyes részeit jobban átdolgozta, mint Máté, akkor valóban egy második forrás felvétele teljesen felesleges, mert a kanonikus Máté a beszédeket vehette a szájhagyományból is és Lukács a Máté evangéliumát dolgozhatta át. Különben a Papiás által említett loyia és az arra épített felvétel még min- | dig nagyon bizonytalan. Volkmar már régen más magyarázatát adta ezen forrásnak, mely sokkal egyszerűbb, mint a korábbiak. Szerinte Papiás a loyía és Márk evangéliuma alatt — mert e kettőt említi — a mi Máténkat és Márkunkat értette, tehát nem ezeknek forrásait és hogy Mátét Ao^/a-nak nevezte, ez csak félreértés, mely munkájának ezen címéből: loyitov v.vQÍavMi' tSyyíjgig (az Úr nyilatkozatainak magyarázata) teljesen érthető. Általában a synoptikus evangéliumok egymáshoz való viszonyát még mindig nyilt kérdésnek tekinthetjük, s bizonyára még nagyon sok tinta fog elfogyni, míg ez a kérdés egészen tisztázva lesz. A mi a János neve alatt ismert 4-ik evangéliumot és a leveleket illeti, ezekre nézve az isagogusok ma már mondhatni egy értelemben vannak. Azon felfogás, hogy a 4—ik evangélium, mint szemtanúnak tudósítása, egyedül hiteles forrása az evangeliumi elbeszéléseknek vagy hogy ez kiegészítése volna a svnoptikusoknak, Jézus életéből azon eseményeket adván elő, melyek a három elsőben nincsenek meg, rr.a már szóba sem jöhet. Mindenki elismeri, hogy a 4-ik evangelium Jézus élettörténetének előadásában egészen subjektív álláspontot foglal el és a beszédek és elbeszélések által azt igyekszik kimutatni, hogy a keresztyénség az egyedül igazi tökéletes szellemi vallás. Ezt az álláspontot foglalják el a levelek is. Ezen felfogás mellett aztán nagyon alárendelt jelentőségű kérdésnek tekinthető, hogy vájjon ezen ideálizáló evangelium apostoltól származott-e vagy egy 2-ik században élt keresztyén ember irta ? A kritika menete e kérdésben oly nyomon járó, hogy még a hitelességét védelmezők is kénytelenek voltak engedményeket tenni. így pl. Weizsacker — az új-testamentomnak legügyesebb fordítója az újabb német theologusok között — ki azt állítja, hogv az evangelium elbeszéléseit osztályozni lehet, a mennyiben a tisztán ideális elbeszélések mellett vannak olyanok is, melyek lényegökben történetiek, tehát midőn ezekre hivatkozunk, akkor is históriai alapon állunk. Ezt nevezhetjük olyan eljárásnak, mely mellett a kecske is jól lakik, a káposzta is megmarad. Holtzmann részletesen ismerteti a 4-ik evangéliumra vonatkozó kritika történetét, s a hitelessége ellen felhozott argumentumoknak jogosultságát nem csak elismeri, hanem fejtegetéseiben maga is azon eredményre jut, hogy tekintve a synoptikus evangéliumokhoz való viszonyát, s tekintve másfelől azt, hogy ez evangelium az alexandriai philosophia befolyása alatt áll, csak a 2-ik század közepén keletkezhetett. A históriai munkákhoz tartozik még a Cselekedetek könyve is. Erre nézve háromféle nézet ismeretes : a tübingai iskola álláspontja, mely szerint e könyv egy tendenciózus irat, s azon békítő irány érdekében készült, mely a kívülről, leginkább a gnostikus eretnekektől jövő veszély nyomása alatt a keresztyénség körén belől létező ellentéteket elsimítani és egy egységes egyház létesülését elősegíteni törekedett. Ezzel szemben áll, vagy most már inkább csak állott, azon felfogás, mely szerint e könyv teljesen hiteles históriai iratnak tekintendő. És végre a közvetítő irány, hogy a Cselekedetek könyvében a Pál leveleivel szemben található eltérések nem tekintendők szükségképen mind tendenciózus változtatásoknak. A Cselekedetek könyvének forrására vonatkozólag ma is azon nézet uralkodik, hogy a 16, 9-ik verstől kezdve olvasható útleírás Lukácstól származik, ki Pál apostolnak útitársa vala, de hogy a könyv első része miféle források alapján Íratott és a később élt szerkesztő a könyv 2-ik részében levő útleíráson minő változtatásokat tett, erre nézve ma sincsenek egy értelemben az isagogusok. Annyi azonban bizonyos, hogy a szerző Pál leveleit ismerte és használta, de azokat speciális célja érdekében sok tekintetben megváltoztatta, tehát a jeruzsálemi összes gyülekezetre vonatkozó tudósításai nem állanak egészen biztos alapon. Sokkal szilárdabb históriai alapon állunk a Pál-féle levelekben, különösen a római, a két korinthusi és galaciai levelekben, melyek eddig figyelemre méltó támadásnak kitéve nem voltak. Baur igen helyesen járt el, midőn az ős ker. irodalom megírásánál az említett 4 levélből indult ki, mert valóban ezeknél biztosabb kiindulási pontot nem lehet találni, s ezek minden tekintetben alkalmasak arra, hogy a históriai kritika buvárlataiban reájuk támaszkodjék. Mai napság azonban már csekély azoknak száma, kik a tübingai iskolának eredeti álláspontját feltétlenül elfogadják. Baur szerint csak ez a négy levél hiteles, a többi Pál-féle levél ellenben a paulinismus szolgálatában áll ugyan, de csak később, nagyrészben a 2-ik században Íratott. Ma már a tübingai iskola hívei is elismerik, hogy az első tliessalonikai, a filippibeli és a Filemonhoz írt leveleket, s részben a kolossei levelet Páltól elvitatni nem lehet, úgy hogy csak a pásztori és az efezusi levelekről lehet biztosan azt állítani, hogy a 2-ik században keletkeztek. Ez álláspontnak helyességét már a priori el kell ismernünk, mert lehetetlen valószínűnek tartanunk, hogy Pál apostolnak évek hosszú során át tartó tevékenysége, ki egymaga többet munkált, mint a többiek mind együttvéve, csak az említett négy főlevelet hagyta volna örökségül az utókornak, és több levél, habár kisebb és