Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-01-20 / 3. szám

csatolni, t. i. azt, hogy a gyakorlóiskola magában még nem elégíthet ki minden igényt a tanítójelöltek gyakorlati, művészeti képzése tekintetében. E művészeti képzést az összes tanítóképzésnek támogatnia, s ápolnia kell oly módon, hogy akár az egyes elemi szaktárgyak tanítása, akár a neveléstani oktatás körben folytonosan a tanítási gyakorlatra kell utalni a tanítójelölteket. Semmi se legyen elszigetelve a tanítóképzésben. Nyelvtan, vallástan, számtan, földrajz, természettudomány stb. tanítása mind oly módszerrel induljon ki s haladjon, aminőt az elemi népiskolai oktatás követel; embertan, neveléstan, módszertan, neveléstörténet stb. mind utaljon a kis tanulók élet- s gondozás-módjára s az elemi népiskola igényeire, tapasztalataira s nehézségeire. Ezen folytonos utalás, példázás nélkül a gyakorló iskolai képzés gyümölcse elégtelen, éretlen, férges lehet, ellenben azzal együtt több, érettebb s egészséges és élvezetes. Ily módon s ennyi fáradsággal készíttetik elő a tanítás művészete, a művészeteknek a legmagasabb faja. Aki csak kézimesterségig viheti, jobb ha tanítóvá nem lesz. A tanítás művészetét legtalálóbban a szobrászathoz lehet hasonlítani; magasabb fokú szobrászat az. A szobrász szervezetlen tömeget alakít, a nevelő-tanító a szerves testet s láthatatlan lelket; a szobrászat csak alakít, a tanító gondolatok s érzelmek segítségével szellemet s jellemet szerkeszt; a szobrász anyaga öntehetetlen kő, a tanítóé képességekkel s hajlamokkal biró személy ; a szobrász köve csak kísérletezés, gyakorlás tárgya lehet, a tanító mindegyik növendéke erkölcsi értékkel s öncéllal bir; a szobrász, ha hibát ejtett, eldobhatja kövét, a tanító mindegyik növendékből remekművet akar előállítani s köteles. E szemlélhető hasonlat szempontjából Ítélendő meg az egész tanítóképzés fontossága, feladata, módja s nehézségei. Mindezek szép szavak — mondja a laikus — de csak ráfogásokat tartalmaznak ! Ez esetben is bajos vaknak színekről beszélni, sőt fölösleges is, amennyiben a vakok saját állításukban sem bíznak, amidőn a színekről szótanak s véleményt formálnak. A nevelés fontosságának, nehézségének és szakavatottsági kellékének tagadói is magoknak mondanak ellent nevelési intézkedéseikben, mert válogatók. A száj balra szól, a kéz jobbra irányul. Eperjes. Fabriczy János. A keresztyén nevelés alapelvei. II. _ A nevelőkről. A stoicusok szerint van a dolognak egy tulajdonsága, melyet ők úgy neveztek (savfirráOeia iv>i> d?.(•>)>» s melylyel a világ részeinek szoros egymáshoz tartozóságát, összefüggését akartak kifejezni. Elvévén a stoicusok tanának pantheisticus mérgét, mi is állíthatjuk, hogy a dolgok kölcsönösen hatnak egymásra és egy bizonyos értelemben a gyermek nevelésére is véghetetlen sok körülménynek van befolyása. Mivel azonban nevelés alatt rendesen öntudatos eljárást értünk, a paedagogia az embert jeleli meg; mint a nevelés vezetőjét. Ehhez a keresztyén, sőt már az ó-testamentomi felfogás igen helyesen azt teszi, hogy a mint az emberiség, úgy különösen a gyermekek életének vezetése az Isten kezébe van letéve; az Isten a legfőbb nevelő. Az Isten akaratának teljesítését ugyan a bűn megzavarta s egyesek a bűnnek szolgálva el is buknak, de az Isten az emberiségben folyton pusztítja a gonoszt és utóvégre diadalra vezérli az ő oltalmában bízó híveket. Ha az Isten nem valami, a deisták vagy Epiknr képzelődése szerint, a világból száműzött, tehetetlen lény, a mint hogy ilyen nem lehet, mert akkor Isten megszűnnék lenni, úgy bizonyára semmi az ő tudta nélkül nem történhet. Ha még egy verébfiúcska sem eshetik le az ő akarata nélkül a házfedélről, mennyivel becsesebbek vagyunk mi a Magasságos előtt és mennyivel inkább kell gondjának lenni a gyermekek testi és lelki fejlődésére is. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy az | Isten az emberekben nem gépeket teremtett s azt akarja, hogy felhasználván az ő fenséges erőit, mint személyek, nem az ő mindenütt jelenvalósága által absorbeált | lények küzdjünk a bűn ellen, melyet ő tűr, de nem szeret, harcoljunk és munkálkodjunk, de ezt nem a synergismus szerint értve, hanem a Pál-féle, igazán calvini felfogás szerint, tudván, hogy mi Isten munkatársai vagyunk, de a mit teszünk, azt az ő kegyelme cselekszi mibennünk. (I. Kor. 15, 10). A pantheismusnak tehát azt feleljük : a mint a Krisztusnak volt élete önmagában, bár egy volt az Atyával (Ján. ev. 10. 30), úgy nekünk is van életünk önmagunkban, bár egyek vagyunk is a Krisztussal. Az elmondottakból önként következik, hogy úgy az egyeseknek, mint az intézményeknek, a kik vagy melyek a nevelést vezetik, magokat mint az Isten kegyelme és I akarata megvalósítóit kell tekinteniük. A ki maga nem ; keresztyén, a szó valódi értelmében vagyis nem keresz' tyén szóval és cselekedettel, egész életével, az jó nevelő és oktató sem lehet. Ebből nem következik, hogy mindenki, a ki őszinte hittel ragaszkodik a Krisztushoz már mindjárt jó nevelő is, mert a keresztyének közül magát senki tökéletesnek nem tarthatja s a mennyiben a neveléshez az igazi Isten és a gyermek iránt táplált szereteten kívül gyakorlati ügyességek is szükségesek, ezeket a keresztyénnek is külön kell elsajátítania. Másfelől n e m a k arom azoktól, kik a keresztyénséggel többékevésbbé ellenséges lábon állanak, azt állítani, hogy különösen az oktatást iilelőleg, egy-egy jóravaló tanácsot nem adhatnának. A nevelés és oktatásra azonban nem csak az egyesek, mint ilyenek, hanem mint bizonyos intézmények képviselői is vannak befolyással. Ez intézmények : a család, az egyház és az állam. El vagyok rá készülve, hogy ha ezekről beszélve, legalább postulatumként, követendő példány gyanánt állítom fel, a mit a keresztyénség a családról, egyházról vagy államról tanít, sokan azt mondják : nagy idealista vagyok, s nem ismerem a gyakorlati élet nyomorúságát. A történelem tanulmányozása azonban arra tanított, hogy az állapotok nem akkor javultak, a mikor az ideálok fényességéből, hogy az élet oly nagyon sötétnek ne tűnjék fel, elvettek, hanem mikor azokat teljes ragyogásukban megismerve, legalább valametmyire emelkedni törekedtek feléjök. Az emberek nagyon hamar készen vannak a megjegyzéssel, midőn a keresztyénség követelményeit hallják, ezt mondván : ez orthodox felfogás. De én hivatkozom Lang Henriknek, ama nagyon is radikális theologusnak dogmatikájára, melyben szó van legalább, megtérésről, újjászületés és megszentelődésről, míg az életben e dolgokkal óh de kevesen gondolkodnak. Még Rousseau morálja is (t. i. a mint megírta s nem a mint megvalósította) felette áll a közönséges felfogásnak s ha valaki emlékezik még Emil és Zsófia az isteni dolgokról folytatott beszélgetésére, igazat ad nekem, hogy még ama geniális, sok tekintetben agyafúrt elmének is több érzéke van a vallás iránt, mint exceptis excipiendis, az