Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-06-16 / 24. szám

így első sorban a prófétai csoport. Ebben ugyan is vannak olyan részletek, melyekben Isten mindig Jáhvénak, s viszont vannak olyanok, melyekben Elohimnak neveztetik, de ezeket mind ugyanazon prófétai szellem lengi át, s ezért egy csoportba összefoglalhatók. Hogy mikor és miként olvasztanak össze ezen különböző, de ugyanazon prófétai szellemtől áthatott részek : erre nézve az isagogusok még ma sem jutottak megállapodásra, úgy hogy a pentateuchus kérdésében jelenleg fennálló differenciák nagy részben erre vonatkoznak. Némelyek azt állítják, hogy előbb keletkeztek az EIohimos részek, s azután a Jáhvés pótlékok, vagy mások szerint megfordítva, az elohista egészítette ki a jáhvista dolgozatát. Kuenen azt az álláspontot képviseli, hogy a kettőnek összeolvasztása sem az egyiktől, sem a másiktól nem származik, hanem egy 3—ik ember műve volt. Szerinte ezen csoport a pentateuchusnak legrégibb alkatrésze és még a deuteronomium előtt, 621 előtt keletkezett, minden valószínűség szerint Izráel országában, legalább Jákobnak, Józsefnek, Jozsuenak, továbbá a kultus helyek közül Bethelnek, Sikhemnek, Gilgátnak stb. kiemelése erre enged következtetni. A prófétai csoport alkatrészei közül legkorábban, Kr. e. a 9-ik vagy 8-ik század első felében keletkezhetett a jáhvista munkája, az elohistáé pedig azután, hihetőleg a 8-ik század közepe táján. Ezen két alkatrésznek összeolvasztása még nem történt meg akkor, midőn a Deuteronomium vagy annak legfőbb része keletkezett, de midőn a Deutoronomium 1—4. fejezetek szerzője élt, akkor már J. és E. össze volt olvasztva, tehát a kettőnek egyesítése 621-től a babiloni fogság kezdetéig történhetett. A Deuteronomium eredetileg nem volt olyan terjedelmű, mint a mostani, hihetőleg csak a 12 — 26. fejezetekből állott, ellátva az 5 — rí. fejezetben foglalt intésekkel és a 28. fejezetben olvasható berekesztéssel. Ezen fejezetekben olvasható törvények valószínűvé teszik, hogy szerzőjük már ismert Írott törvényeket, hihetőleg ismerte az Exod. 20 — 23. fejezetekben levő szövetségkönyvet, s azok alapján készítette a magáét, melylyel megvetette alapját a Józsiás király által kezdeményezett reformnak. A 2. Kir. 22-ik és 23-ik fejezetben ugyan is elő van adva, hogy Józsiás király idejében, a templom javítása alkalmával, Hilkiás főpap felhasználta a törvénykönyvet, melyet a király előtt felolvasnak, a király pedig azonnal életbelépteti, a bálványokat összetöreti, azoknak áldozó papjait megöleti, s kimondja, hogy isteni tiszteletet csak a jeruzsálemi templomban szabad tartani, az áldozatokat csak a leviták végezhetik és az Istent semmiféle alakban kiábrázolni nem szabad. Már az 50-es években rájöttek, hogy a Józsiás alatt feltalált törvénykönyv a Deuteronomium volt, mert a király könyvében leirt reform mindazon törvényekre vonatkozik, melyek a Deuteronomiumban olvashatók. Hogy nem az egész pentateuchus lehetett az a törvénykönyv, kétségbe vonhatatlanul bizonyítja azon körülmény, hogy egy nap háromszor olvasták fel, holott a pentateuchust még egyszer sem lehetne felolvasni. Sőt nem is az egész Deuteronomium volt az a törvénykönyv, hanem annak csak a fennebb említett fejezetei (5—29), A négy első fejezet később keletkezett, hihetőleg a babiloni fogság elején, valamint a 31, r—8. versben olvasható berekesztés is. Ezt a szerzőt nevezi Kuenen 2-ik deuteronomistának (D. 2.), ki már — mint fennebb említém — a prófétai törvénykönyvet (J. E.) ismerte. Végre a fogságban egy 3-dik szerző vagy helyesebben szerkesztő (D. 3.) az egész Deuteronomiumot, némi változtatásokat téve azon, összeolvasztotta a prófétai törvénykönyvvel (J. E. + D.). Miként a Deuteronomium, úgy a papitörvénykönyv is Kuenen szerint különböző átdolgozásokon ment keresztül, melyeket P. 1. 2. 3-al jelölhetni. Első sorban is kiválik azon törvény gyűjtemény, melynek magvát a Levit. 17 — 26. fejezeteiben olvasható törvények képezik, de a melyhez a Numeriben szétszórva található több más törvények is tartozhattak (P. 1.). Kuenen valószínűnek tartja hogy már a fogság előtt a próféták mellett a papok is foglalkoztak törvény készítéssel, illetőleg egyes jogi elveket, melyek az istenitiszteletre vonatkoztak, s azokkal rokon erkölcsi szabályokat irásba foglaltak, de csak korlátolt mértékben. Az u. n. P. 1. azonban csak a fogság vége felé keletkezhetett, s mindenesetre a Deuteronomium után. Ami P. 1. s a fennebb említett források levonása után a pentateuchusból még fenn maradt, az egy összefüggő históriai munkához tartozott, mely a világ teremtésétől kezdve Izráel történetét levezette egészen Kanaán országának elfoglalásáig. Ez a munka magában egy önálló iratot képezett, melyben már a kultus centralizációja keresztül víve, s a papok és leviták közötti különbség geneologiailag feltüntetve volt. Ezt a históriai keretbe foglalt papi törvénykönyvet Esdrás hazajövetele alkalmával vagy nem sokkal azelőtt P. i-el és más, talán a száj hagyományban létezett papi törvénykönyvvel összeolvasztották s a mint Nehemiás 8 — 10. fejezeteiben előadatik, a Júdeába visszatért nép előtt felolvasván, életbe léptették (P. 2.). Ama gyűlésen felolvasott törvénykönyv tehát nem a mostani pentateuchus, illetőleg hexateuchus volt, hanem csak P. 2., mely Esdrás után még lényeges átdolgozáson ment keresztül. A legfontosabb változtatás kétségen kívül az volt, hogy ez a Deuterenomiummal egyesíttetetett, hihetőleg Kr. e. a 4-ik században. Sőt az is valószínű, hogy ez az egyesítés is nem egyszerre vitetett keresztül, hanem lassanként, a mint tapasztalni kezdték a papok, hogy a prófétai törvénykönyvnek sok tekintetben eltérő intézkedései reájuk nézve károsnak. Kuenen munkája, melyet a fennebbiekben csak legfőbb vonásaiban ismertettem, ez idő szerint az új kritika iskola legkimerítőbb és tudományos szempontból legjelentékenyebb terméke. Teljesen uralkodik tárgya felett, vizsgálódásaiban rendszeres, előadása világos és szabatos. S bár a szerző álláspontjának helyességéről mélyen meg van győződve, mindazáltal szerényen bevallja, hogy még sok fontos részletkérdés nincs megoldva, s a hexateuchus kérdésének végeldöntése még mindig a jövő feladata. De azért a Kuenen munkáját az ó-testamentomi isagogika terén mégis korszakaikató műnek tekinthetjük s azt az irányt, melyet ő a pentateuchus kérdésének megoldásában követ, lejdai iskolának nevezhetjük. O neki lehet köszönni azt, hogy az a bizonytalanság, mely az ujabb kritikai irány következtében még a 70-es években általános volt, s az egyes források keletkezési korának megállapításánál évszázadokban tértek el egymástól, ma már oszlófélben van, a differenciák csak évtizedekre redukálódtak, sőt némely pontban egyetértés is konstatálható, így egyetemesen elismerik, hogy a Józsue könyve szerves összefüggésben áll a pentateuchussal és csak a fogság után, Kr. e. a 4. században választották külön. Elismerik továbbá, hogy a hexateuchusnak 4 fő forrása van: a papi codex vagy 1. elohista; továbbá 2. prófétai forrásirat, az u. n. jáhvista és 2-ik elohista és a Deuteronomium, melyek közül a históriai kritika legbiztosabb kiindulási pontját képezi ez utóbbi. A vélemények jelenleg csak abban térnek el, hogy milyen terjedelműek voltak e