Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-05-26 / 21. szám

hasonlólag a nagyobb szabású lyrai költeményekhez, melyek a mikor az illetőnek legalanyibb érzéseit és gondolatait fejezik ki, ugyanakkor annyira általános emberiek, hogy mindenki lelkében visszhangra találnak s úgy érezzük, mintha a saját lelkünkből szakadtak volna ki, csakhogy r

mi nem tudtuk formába önteni, kifejezésre juttatni. Ép olyan természetűek, mint az imák, csakhogy az érzések, a gondolatok még nem teltek meg egész a kicsordulásig, még az ajk tartózkodik szólani, még az ég és föld között levő távolság nincs annyira legyőzve, hogy oda merjen borulni az ember az Isten trónja elé s bátorkodjék azt megszólítani a tegezés bizalmas, gyermekies hangján : «Atyám ! Te !» Az elmélkedések e hangulat előkészítésére valók, hogy tudjunk imádkozni. Nagy vonásokban ezt az elméletet vontam le az elmélkedéseket illetőleg amaz említettem nagy példákból s ha szerző az imák Írásánál egy jelentékeny irót tartott szem előtt és annak munkáját dolgozta át vagy a tőle nyert benyomások alapján alkotta önálló imádságait, mért nem választott magának ilyen példányképet az elmélkedések megírásához is?! Határozottan jobbak lettek volna, mint így ! Például az úri imádságról irott s nagyon keveset mondó közönséges elmélkedésénél magának az imának csak egyszerű parafrázisa is többet ért volna. Nem prédikáció, sem nem irás magyarázat az «elmélkedés!» Nincs abban semmi helye a tárgyi, históriai, szó vagy egyébb magyarázatoknak. Ezeket végezze el a vallástanító vagy a bibliamagyarázó prédikátor. A 3 —ik lapon «Nagy és fönséges joga az embernek)) stb. kezdetű kikezdéssel zökkenik bele tulajdonképen az igazi elmélkedések hangjába; de így elmélkedni különben a világon minden imádság felett lehetne és nem épen csak az úri imádságról. Hasonlólag egészen csak mindennapi gondolatok vannak a «hét kezdetén)) címűben. De már szebb és emelkedettebb a hét végére való elmélkedés. Teljesen általánosságokban mozog «a bűnbánati)) (51. 1.); semmi mélység sem érzésben, sem gondolatban. Mi az igazi bűnbánat ? ennek a kérdésnek kellett volna a themának lenni. Mi szükség van arra, hogy a vasárnap történeti keletkezését mondja el (71. 1.), mondta volna el inkább a saját vasárnapi érzéseit. Az adventi, karácsonyi, húsvéti s általában majd mindenik ünnepi elmélkedését roppant prózaivá teszi az ezen ünnepi történeteknek prózai elbeszélése. Nincs ezeknek itt, így helye ! Különben az adventi elmélkedésben egy igazán szép részlet is van : «Imé a természet is egyesül itt arra, hogy a vágyakozás érzelmét költse fel szíveinkben. Nappalaink mind rövidebbekké, éjszakáink mind hosszabbakká lesznek s mi elmerengve tünődhetünk arról, milyen rövid az a nappal, míg munkálkodhatunk, s milyen hosszú lesz az örök éjszaka! Ki ne vágyakoznék ebben a világosságot hirdető hajnali sugárra ? ! De közeleg már hozzánk a természet világában a leghoszszabb éjszaka, a melyen túl, a nehéz várakozás után, napjaink ismét hosszabbodni fognak. És ugyanezen időben derűi fel reánk az Űr jövetelének fényes nappala is. Ha az éjszakai hosszú sötétség az Ur nélkül való világ bánatos komorságát jelzi, a nappalok hosszabbodásában az evangeliom által terjesztett tiszta világosság növekedő erejét szemléljük.)) (89. 1.) A karácsonyi elmélkedésben vagy adott volna teljes történeti magyarázatot, vagy hallgatta volna egészen et: «A karácsony a negyedik század óta» stb. (106. 1.) Ennek az ünnepre semmi vonatkozása sincs! Ki, hol és mikor tette csalhatatlan kánonná az énekes könyvet, hogy azt állítja szerző az ó év utolsó napi elmélkedésben : ((Mindenben igazat, tiszta és szent valóságot hirdet a mi énekes könyvünk)) stb.?! (123. 1.) Még nagypénteken sem tud magasabbra emelkedni sem stylusban, sem tartalomban. Jobb ennél a húsvéti ; de nem valami ünnepi hangulatot keltő mindjárt az elején, annak az egészen közönséges közmondásnak «örök igazság»-ként való idézése: «ma nekem, holnap neked !» A póriassággal népiessé még nem lesz az irály, ha különben a gondolatok oly nehézkesek, mint itt a bevezetésben (201 — 202. lapon) Szép az áldozó csütörtöki elmélkedés vége a 222. lapon. És mintha a mint több-több elmélkedést ir, mind jobban eltalálná a kellő modort, úgy, hogy pl. már pünkösti meditatiója valóban pünkösti lélektől van áthatva. Sok emelkedettség, nemes felfogás nyilvánul az emberi hivatásról, a családéletről, az anyai hivatásról, a betegségről és a halálról szóló elmélkedésekben is. Ezek maradandóbb becsű darabjai a műnek. Általában azonban az összes meditatiók irálya nem elég jellegzetes, sok bennök a szóvirág, pleonasmus. A mondatszerkezet itt-ott nehézkes; ilyenné pedig a sok közbevetett mondat teszi. Bizonyos bőbeszédűségtől nem tud szabadulni az iró még az imában sem, holott megmondatott: «ne legyetek bőbeszédűek)). Az egész munka legelső sorban a a népnek van szánva, sőt vannak benne elmélkedések s imák, melyek kizárólag csak a népnek szólnak és mégis gyakran beszél olyan hangon, a mit nem ért meg ez a közönség. Pl. «Minden egyes külön embernek meg van a maga saját feladata, melyet ha nem végez, vagy nem jól végez, a világ összhangját zavarja azzal.» (264. 1.) A rabságban levő így okoskodik: «Oh én Istenem, miért felejtkeztem én el a te törvényeidről ; miért nem vettem figyelembe azokat a parancsolatokat, a melyeket a tiszta erkölcsi életről az üdvezítő Jézus tudományából meg kellett tanulnom?! De meg minden tanulás nélkül tudnom kellett volna azt, hogy jól rendezett államban az igazságszolgáltatás keze utolér minden bűnt, megbüntet minden a közbiztonság ellen intézett kihágást.» Ezt megérteni és tudni, ahhoz sok tanultság kell!! Ha azonban az elmélkedések nagy része ellen kifogásokat is, tettem annál nagyobb készséggel ismerem el az imáknak szépségét, melyek mély vallásos szívből fakadnak és tiszta bibliai s nemes keresztyéni szellem lengi át őket. Annyi éltető, jótékony meleg sugárzik belőlök, annyi közvetlenség, egyszerűség, e mellett emelkedettség, hogy olvasván őket, pillanatra sem lephet meg, hogy oly elterjedést nyert a mű aránylag rövid idő alatt. Mindég van elég alkalmi gondolata s még inkább találó bibliai locusa és ezeket nagy ügyességgel szövi be imáiba, melyek általuk valami jól eső kenetteljességet nyernek, nemcsak, de valami ódonszerü zamatot, mintha csak új kötésben kaptuk volna meg valamely rég porladó ősünk eddig kegyelettel félretett imádságos könyvét, a melyből annak idején ő szerzett épülést. S épen az az ellentét, mely van az imák s az elmélkedések nyelve, tartalma, érzés és gondolatvilág között, okozta azt a részben kedvezőtlen benyomást, mit ez utóbbiak rám tettek. Egymásután olvasván az imákat és elmélkedéseket ezeknél mindég le-leesett az ember abból a magasból, a hova az imák emelték. Ügy látszik a szerző kedélye az ima kegyes, mysteriosus világában sokkal jobban érzi magát s nem csodálkozhatunk, ha itt-ott némi pietistikus elem is vegyül az imánkba, a mi bizonyos fokú idegenszerűséget kölcsönöz nekik, vagy legalább a magyar embernek szokatlan. Pl. «Adj nekem jó útitársakat, hogy mindég te reád gondoljunk s a te szent jelenléted tudatában a te jóságodról, hűségedről és igazságodról beszélgessünk.))