Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-05-19 / 20. szám

vezetése alatt egy évig tanult. Egy év múlva a novitius rhetoricába Csete Lajos keze alá ment. A poeticában és veteranus rhetoricában két évig közönséges praeceptora volt Tatai András uram, ki később a kecskeméti iskolának lelkiismeretes igazgatója lett halála napjáig. 1827. november i-é'n subscribált Debrecenben; 157 beiratkozó között 53 —ík subscribens volt. Novirius deák korában praesesük a híres Csécsi József volt, ki később pap lett. 2-ik, 3-ik, 4-ik éves korában professorai voltak : az öreg Sárvári, Péczeli József és Eresei Dániel; a negyedéven Dobrosi János jogtanár alatt a jogot végezte, olyan sikerrel, hogy alatta eminens lett. A theologiát Aranyi és Erdei professorok alatt olyan eredménynyel hallgatta, hogy a 2-ik év után bentmarasztották Debrecenben az úgynevezett septimák praeceptorának. Ekkor tanítványainak száma 400 volt. Ezután academica promotiora Jász-Kis-Érre ment 1835. március 7-ikén, honnan 1838. március 17-ikén vett búcsút, hozván magával a jász-kis-éri egyház elöljáróságának szép bizonyítványát. Jász-Kis-Érről azon elhatározással távozott, hogy ismereteinek gyarapítása végett Berlinbe megy, de az akkori politikai viszonyok (Kossuth Lajos, Lovassy László, Tormási János, Gesztesi Sándor ekkor fogattak be és vitettek Bécsbe) arra birták a bécsi kormányt, hogy még a theologus ifjaknak is betiltsák a külföldi egyetemekre való menetelt. így csak Pestig juthatott, itt vette hírét — a pesti nagy árviz éjszakáján — hogy nem szabad az academicusoknak Bécsnél tovább menni, ő tehát visszatért külföldre tervezett útjából, s hogy e tilalom által meghiúsult tervéből és előbbi elhatározásából mégis merítsen valami hasznot, a német nyelvnek írásban és beszédben való elsajátítása végett a Szepességre ment s Iglón megállapodott, hol Pák Albert ágost. evang. lelkész esperes apjánál lakott 8 hónapig. Innen Lőcsére ment át és Késmárkra, hol találkozott a német nyelvet tanuló Kiss Áron, Zelizi Károly, Darányi Ignác, Böszörményi Károly és Czapfalvi barátaival, kikkel egyetértve, a lengyelek legyőzetése után elhatározták, hogy kimennek Lengyelországba, hogy ott a híres lengyel hős KosCziuskó sírját megnézzék. A magyar kir. táblától nyert engedélylyel Késmárkról el is indultak hatan Krakkó felé; utjokban hozzájok szegődött utitársul a képzett Pák Albert, a Vasárnapi Újság szerkesztője, aki aztán tolmácsuk is volt. Elindulás utáni napon zivatar érte őket útjokban, a bokánál feljebb érő hó miatt nem mehettek. Három napig egy zsidó vendéglőben tartózkodtak, majd Krakkó felé menő lengyel kocsikkal Szandomirig mentek, de nem volt köszönet a tengelyen való utazásban, mert az alájok tett zsupp ülés benépesítette őket. Két napi gyaloglás után elértek a Visztula partjára Podgursébe, amelyet nevezett folyó választ el Krakkóról. Másnap reggel az ott állomásozó porosz katonaság részéről melléjök adott káplár vezetése alatt átmentek Krakkóba, hol a nagy paloták között alig láttak egy lengyelt; a város kihalt és üres volt, öt-hat palota gazdátlan, zsidók és kath. barátok képezték a népességet, a krakkói academia tanulói -— mintegy húszan — vagy elhullottak vagy kivégeztettek. Egyszer egy nagy vendéglőben ebédeltek, hol velők együtt porosz katonák is voltak szállva, az ebéd mesés olcsóságu volt, 5 tál étel 50 kr. Kövér nyúlpecsenyét ebédeltek, midőn egy porosz tiszt megszólította őket : «Vos hungari! Quid commedistis? ... Quid ? . .. Leporem ! — Non leporem, sed filém !» Egymásra- néztek a magyar theologusok. Czapfalviból a macska nevére azonnal kijött a feldicsért nyúlpecsenye. Ő pedig egy meszely tokaival leöntötte a macskát, nehogy úgy járjon, mint nevezett útitársa ; még egyszer jól laktak a macskából, még inkább a magyar borból, lett- aztán valódi magyar kedvök, mit az idegenek megbámultak ! Ezután megnézték a városon kívül levő és bármely városi torony magasságával vetekedő Koseziuskó sírját, honnan az egész várost megláthatták. Ezt az óriás halmot a nép hordta össze kosarakkal és talicskákkal. Krakkónak csak bevitele volt ekkor. Órákat és ékszereket potom áron vásárolhattak, de midőn távozni akartak, minden vett tárgyat le kellett rakniok. Kihozni nem volt szabad semmit. Öt napi pihenés után tovább mentek Lembergbe, egészen Varsóig. Onnan visszafordultak Magyarország felé. Tarnopol- s Lembergen keresztül a határszélre jutottak s Bártfán a fürdőben kipihenték magukat. Ruháikat, melyeket el nem adhattak, elégették, hogy a Lengyelországból hozott vendégektől megszabadulhassanak. A sárosmegyei fürdőből hazatértek Debrecenbe. A boldogult Bárándra ment Szél György bátyjához és minthogy lemondott a külföldi egyetemek meglátogathatásának reményéről, jelentkezett Budai Ezsaiásnál, ki az 1839-ik év március 27. és 28. napjaira berendelte őt papi vizsgára. Le is tette azt, 3 Párákról jött atyafiával. Vizsga után visszament Bárándra, hol 2 hetet töltött, mely idő alatt György József szatmári esperesnél ajánlkozott, hogy mint szatmármegyei fiút fogadná be őt tractusába, bármely kis helyre, káplánnak ; de a nevezett esperes zörgető levelére ezt válaszolta : «sajnálom, hogy olyan külföldi selyem palástu káplánnak nincs helye a szegény szatmári tractusban !» Irt aztán Böszörménybe Benedek esperesnek hasonló kérelemmel. Ez egy hónap múlva magához is vette volna, de épen az 1839-ik év junius 7-ikén megérkezett Szoboszlai Pap István rendelete, melylyel Lakatos József debreceni egyik lelkipásztor mellé rendeltetett káplánnak, hol már piuiköstkor szónokolnia kellett a nagytemplomban. Debrecenben 6 hónapig segédlelkészkedett, amikor a superindentia által N.-Becskerekre rendeltetett papnak és professornak, értvén, beszélvén a német nyelvet. Mint sokszor emlegette, ilyen cs.alc ő volt az akkori segédlelkészek között. Becskerekre nem mént szívesen, habár amint kitűnt, az ott töltött idő lett életének fénypontja; nem szívesen ment, mert ugyanakkor Bukarestbe is mehetett volna olyan biztatással, hogy az ott töltött idő teljésen beszámíttatik neki és mihelyt Magyarországon hely ürül, első alkalommal lelkészszé választatik. 1840. november i-jén ment Becskerekre. A reá bizott iskolát istentisztelettel, Istennek segítségül hívásával azonnal megnyitotta. Tót, szerb és római kath. papok, a város színe java, minden rendű s rangú lakossága töltötte meg, vallás és nemzetiségi különbség nélkül a lutheránus templomot. Megkezdette és folytatta működését ernyedetlen szorgalommal. Végezte'óriás munkáját türelemmel, sze^retettel és kitartással s hogy fáradozásait siker koronázhassa a polyglott lakosú városban, magyar, néniét, tót, szerb nyelvű lakosainak nyelveire lefordítgatta és így tanította be tantárgyait,... és az a gyermek, aki az év elején anyanyelvén kívül más nyelven egy szót sem tudott mondani: az év végén már beszélgetett, de legalább olvasott és irt magyar nyelven is! Csoda-e, ha türelemmel végzett ily óriási munkásságának jutalmául köztisztelet, általános becsülés és szeretet járt nyoma-