Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-04-28 / 17. szám

Mocsáry Lajos. Én kétségbe vonom, hogy a konventnek joga volna e dologban mind az 5 superintendentiát kötelező határozatot hozni. Mi az iskolaügyre vonatkozik, ott a konventnek olyan hatalma, mely a kerületeket korlátozza, nincs. A konvent ez ügyben csak javasolhat, de, ha kötelezné a Tiszántúli és Tiszáninneni kerületeket a már hozott határozatok megmásítására, túlmenne a konvent hatáskörén. Ne tessék e térre vinni a dolgot. Vályi János. Szólásra senki felirva nem lévén, a szavazást elrendelte és a gyűlés többsége elfogadta az Utasítás e vitás pontját is. Gyorsírói jegyzetek alapján közli: Apostol Pál. KÜLFÖLD. Külföldi egyházi és irodalmi szemle. 1. Az ó-katholicismus köréből. Érdekes vita indult meg a napokban az ó-katholicismus ügyében. Bornemann tanár a «ChrÍst. Welt» egyik közleményében megtagadta a reformmozgalom evangyéliomi reformátori jellegét és vallásosságát, s minden eredeti vallásos erő nélküli elméleti lelkesedésnek deklarálta. «Az ó-katholicismus — mondja Bornemann — ama kísérletek egyik tagjának tekintendő, mely a püspöki rendszer, a tartomány egyházak nemzeti jellegének s a kath. tudomány relatív szabadságának fenntartásán fáradozik. A jezsuiták tendentiáíval szemben a mai kultura és tudomány, a modern társadalom s az állampolgárság érdekeit követi», különben pedig tisztán a vallásos eredetiséget nélkülöző tudós mozgalomnak tartja. Ugyancsak ilyképen ismerteti annak vezéreit is, p. o. Schultét, a hírneves kánonistát, Döllingert, a jeles történészt, Reinkens püspököt stb. Bornemann rideg s az ó-kath. mozgalom valódi lényege és jelentősége iránt kevés érzékről tanúsító polemikus fejtegetéseit Beyschlag tanár, e mozgalom legalaposabb prot. ismerője érdemök szerint méltatja kék füzeteinek legközelebbi számában. Gyakran vádolják az ó-katholicismust — főleg prot. részről — azzal, hogy hivatalos egyházi tekintetben a tridentinum álláspontján áll, s hogy a hagyományt, mint az egyházi tan forrását az irás «mellé» helyezi. Ezzel szemben Döllinger a bonni értekezleten kijelentette, hogy az ó-katholikusok nincsenek a tridenti zsinat összes dekretumai által megkötve, mely egyetemes zsinatnak nem is tekinthető, s e nézetben van Reitikens, Knoodt, Reusch, Langen stb. A traditió kérdésének felfogásában is téved Bornemann, s vele sok más prot. theologus, ki az orthodox hittani állásponton áll. Az ó-katholikusok ugyanis az irást «elsőrendű» hittani forrásnak deklarálták az említett bonni uniói értekezleten, s a traditióra, mint a keresztyénységnek az egyházban való élő fejlődésére teljes határozottsággal csak akkor hivatkoznak, ha valamely egyházi kérdés az Írásból még nem állapítható, a mihez Döllinger megjegyzi, hogy a hagyomány tágabb értelemben véve az irást, mint annak első és legfőbb tagját foglalja magában. Legérdekesebbek Bornemann fejtegetései ott, hol az ó-katholicismusnak az evangyéliomi anyagi elvhez vagyis a megigazuláshoz való viszonyát tárgyalja; hangsúlyozza azt, hogy az ó-katholikusok a megigazulás centrális jelentőségét s az egész ker. hitéletre való egyetlen vonatkozását föl nem ismerték s át nem érezték. Ezzel szemben Beyschlag hangsúlyozza, hogy a XVI. századbeli reformátió össze nem téveszthető a reformátorinak fogalmával általában, s a XIX. századnak vallási mozgalma a XVI-ikival, mint egyetlennel a világtörténetben. Szerencsétlen kisérlet az, ha a XlX-ik század vallási mozgalmainak értékét a XVI-dik század itélő mértéke, próbaköve alá foglaljuk. Mi ma a XlX-ik, s nem a XVI. század gyermekei vagyunk. A XVI. században az evangy. tudat egészben véve a középkori egyházi törvényszerűség, a kath. egyház judaismusának ellentétére irányult, a miért is a megigazulás elve lépett előtérbe, míg századunknak vallási tudata egészen más ellentétek által van meghatározva s feltételezve. A XVI. század jelszava — mondja Beyschlag Hoffmann generálsup. után — a megigazulás, a XlX-iké a misszió s az unió, nevezhetett volna még egyébb eszméket is, de az alapgondolatot eltalálta. Ebbeli fejtegetéseinek beigazolása céljából hivatkozik Beyschlag az új szövetségre. Itt csak Pál képviseli a reformátori megigazulás elvét s ő is csak ott, a hol a judaismus ellentétével van dolga, Jakab, Péter, Máté s Jánosnál hiába keresnők a reformátori hitvallás alaphangját. Kevésbé evangy. keresztyének ezek, mint a galatiailevél szerzője? Beyschlag szerint ellenfele fejtegetéseinek az a végzetes tévedés szolgál alapul, hogy az evangyéliomit a lutheri-történetivel, az új-szövetségit a palival, a keresztyénit az egyházíassal azonosítja, mely álláspont lehetetlenné teszi egy vallásos mozgalomnak lehetőleg objektív megítélését, s ez jellemzi épen ama theologusokat, a kiknek látóköre felekezetök határán túl nem terjed. Teljesen kimerítette-e a XVI-ik századbeli reformátió megvalósítandó feladatait ? nincsen már a reformátori elvnek teendője egyházi életünkben és irodalmunkban ? E felett volna jó gondolkozniok azoknak, kik valamely vallási mozgalom lehetőleg igazságos megítélésének nehéz munkájába fognak. Az ó-katholicismus mai vallási és irodalmi jelentőségét csak az fogja tudni méltányolni, a kinek az ilyen dolgok iránt az ellenfélnél is érzéke van. Csudálom, hogy épen prot. theologusok támadják a rokon üdvös mozgalmat, a jezsuitismus eme hatásos ellenszerét, a midőn ma egy Windthorst és pártja az iskolaügynek lderikalizálásán s a gomba módra keletkező vallási társulatoknak terjesztésén fáradozik a német parlamentben. Ez is az időnek jele, a hitvallások betűjével takaródzó felekezetieskedésnek nem épen édes gyümölcse, mely a másként gondolkodó testvérrel a szellemi rokonságot el nem ismeri! 2. Ultramontán dolgok. •) A kúriának tág lelkiismerete van s az egyházi törvényeket a lehető legliberálisabb módon kommentálja, ha épen érdekei úgy kívánják. Beyschlag lapjában olvasom, hogy Aosta hercegnek, az olasz király testvérének Laeticiával való egybekelése egyházi megáldásban részesült Rómában. A herceg tudvalevőleg az egész olasz kir. családdal együtt «az egyházi állam elrablása miatt)) egyházi átok alatt van, s a mellett ily szoros családi rokoni kötelékeken alapuló házasság a római egyházi törvények szerint a lehető legszigorúbban tiltva van. De helye van a rokoni kötelékek alóli fölmentésnek, a pápai kúriára nézve oly jövedelmező dispensatiónak, a mi ez esetben 100 ezer lírába került, s a boldog házaspárt Almonde biboros azon módon meg is áldotta. Ilyen stólákért csakugyan lehet dispenzálni, az egyházi törvények elméleti szigorúságán tágabb lelkiismereti alapon gyakorlatilag enyhíteni, a mi különben is «az Isten nagyobb dicsőségére)) történik! — Róm. kath. külföldi lapok hirdetik, hogy Pecci bíbornok, XIII. Leo pápa O szentségének testvére bíbornoki méltóságának * Beyschlag «Deutsch-Ev, Elatter», 1889. II. és III. füzet. 34*