Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-02-17 / 7. szám

századokra visszanyúló története van. E szomorúan érdekes történet az ember szívében mozgásba hozza a vért, azt a vért, a mely a sértett igazság látásától szokott felszökni az arcba, s oda ülteti a nemes megtorlás vágyát, hogy ez az egykor gazdag, ma megtépett, a múltban hitéért s nemzetéért hét martyromságot szenvedett áldozat, a ki most egyetemes egyházunk felé nyújtja a kezét, a brassói kálvinistaság elégtételt nyerjen igazaiban, célt érjen küzdelmeiben, jutalmat kapjon a kimondhatatlan szenvedések után. Az alább elmondandók bizonyságot tesznek arról, hogy a brassói reform, egyház az egyetemes kálvinizmus és a magyarság kiváló támogatását nem méltatlanul igényli. Brassóban a reformáció előtt magyarok és szászok az egyházi kormány és a hit dolgában egyek voltak. Az új hit, a melynek Honterus volt jeles apostola, jelentékenyen hozzájárult a két nemzet közti ellentét szélesbítéséhez. Hontér, szava, nyomdája és irodalmi működése által a német reformációt vitte be a Barczaságba, de halála után a lakosság tetemes része, szász és magyar, a svájci reformátor, Kálvin nézete mellé nyilatkozott. Honterus utóda alatt ezek már annyira többségre jutnak, hogy helyébe a kálvinista Heltai (Höltövényi) Gáspárt hívják meg Kolozsvárról brassói nagypapnak, s midőn ez el nem fogadta, heves küzdelmek között újból Kálvint követő papot választanak. Tehát, mielőtt Erdélyben a két hit különválása megtörtént volna, Brassó már a ref. vallás mellé nyilatkozott. A szakadás után azonban, minthogy a vallási irányzatok a két nemzet határvonalában szakadtak meg, s így a nemzetiségi különválás jellegét is magukon hordozták, a Honter mellett küzdő szász pártnak sikerült a szász népet teljesen lutheránussá tenni. Ez magával vonja a magyarok külön szervezkedését, a menynyiben ők már nemzetiségöknél fogva is megmaradnak reformátusoknak, s egyik templom köré tömörülve, Bikfalvi András személyében kálvinista papot választanak 1598 körül. Hová lett a régi Brassó kálvinista magyarsága ? E kérdés megfejtésére részben a politikai tények derítnek világot. A város, mint önálló municipium, az akkori villongó időkben, egész kis hadsereget tartott, a mely nagyobbára a háborúskodáshoz inkább hozzátermett magyarokból telt ki. E hadsereg minden egyes szereplése, a schellenbergi ütközet, Székely Mózes vereségei, de főleg a Báthori Gábor ellen folytatott hadviselés, a kálvinista magyarokra valóságos megtizedelés volt. «A székelyek éjjel a külvárosba ütvén 59 embert levágnak (1612).)) «A hajdúk a papiuralomnál 35 darabontot (magyar harcos) vágnak le.» Ilyen állapotban hozzák papnak Böszörményi Jánost, kivel a megszilárdult lutherizmus és a kálvini egyház között nevezetes vallási és faji küzdelmek veszik kezdetöket. A mindig faji uralomra törő szászság már ekkor ösztönszerűleg érezte, hogy a ref. egyház a magyar nemzetnek természetes bástyája, s ennek megsemmisítésére a legmegvetettebb eszközöket sem átallotta igénybe venni. A felekezetiség köpenyébe burkolt rút fajharc következtében a reform, egyház papjai, részint, mint a már lutheri jellegűnek vitatott egyház kryptokálvinista fejei, elűzetnek, részint kényszeríttetnek ostyát osztani az úrvacsorában; míg lassanként cselszövés és erőszak odáig juttatják a dolgot, hogy végre Szeli Györgyben sikerül a szászoknak magyar pappá tenni egy megvesztegetett titkos lutheránust. Miután a reformátusok saját papjok lutherizáló törekvései ellen a városi hatóságnál jogorvoslást hiában kerestek, Apafii fejedelemhez folyamodnak, a ki törvényes nyomozást rendelt el, s Szélit, prédikációjából meggyőződvén lutheránus voltáról, állásából elmozdította. Azonban a baj gyökere érintetlen maradt. A kálvinistaság egy része, megutálva lutb. színt váltott papjait, hogy lerázhassa a városi és szász-egyházi beavatkozást, különszakadt a luth. jellegűvé váló magyar egyháztól, a mely a templom használata mellett a szász evang. befolyást továbbra is tűrte. E lépés következtében a kálvinista magyarság ereje megoszlott, s csak így érthetjük a különben tekintélyes elem ezután bekövetkező hallatlan elnyomását. A különszakadtakról eleintén a fejedelmet látjuk gondoskodni, a ki, ezek alkotván a többséget, számukra a templom átadását is megrendeli; a mit nem vihetvén keresztül, még azon évben fejedelmi biztosokat küld Brassóba, hogy az orthodox hiten levőknek templomhelyet nézzenek, s az építést azonnal megkezdjék. Azonban a fejedelem ezen intézkedése is meghiúsult; a szászok gúnyosan mutattak a város szélén lévő nagy mocsárra, mondván: oda építsetek! Mikor a külön egyházalapítás terve ekként megakadályoztatott, az 1682-diki papválasztás, a szász befolyása alatt álló magyarság helyzetében is nagy változást idézett elő. A református elem ugyanis ezen vegyes jellegű egyházban, még egy részük különválása után is többségben maradván, hosszú idők múlva Gotthárd János személyében ismét magyar reform, papot választott magának. Erre a boszússá lett szászság kijelentette, hogy az eddigelé használt templomhoz, mint városi tulajdonhoz, semmi just ne formáljanak. A magyarság öröme e kijelentésre oda lett. De az új lelkipásztor nem esett kétségbe, s a mint hivatalát elfoglalta, egy, már a különvált kálvinisták által is tervbe vett, tisztán reform, templom építéséhez fogott, remélvén, hogy ezáltal a szakadást megszüntetve, az ismét egybeolvadó magyarságnak, a városi és szász egyházi befolyástól teljesen szabad ref. templomban, örök időkre erős fundamentomát veti meg. Alkalmas epítkezési hely a várostól ekkor sem lévén kieszközölhető, az egyház maga szerzett templomépítésre való telket. Az ősrégi templomából kiforgatott magyarság számára e helyen akart felépülni a 2-dik reform, templom. Azonban az ellenséges városi és egyházi hatóság nem azért tört kezdettől fogva oly szívós kitartással a magyar egyház ellen, hogy a valósulás pillanatához oly közel lássa meghiusulni céljait. Ezért, mikor a kálvinisták fondorkodó ellenfeleikkel szemben a fejedelmi oltalomra is számítva, nagy buzgalommal készültek az istenes munkához : a tanács s a capitulum sem hunyták be szemeiket, hanem látván a terv bizonyosra vehető megvalósulását, arra a türelmetlen, s még a kor vadsága mellett is vérlázító tényre határozták magukat, hogy az építést önhatalmúlag, erőszakkal is megakadályozzák. Az anyagok már összehordva álltak. Azok láttára a sokat üldözött kálvinisták szemeiben felcsillogott a köny. Mint a Babiloniából hazatérő zsidók, egy szebb jövőben vetett erős hittel néztek az építkezés megkezdése elé. Ekkor a szászok egyszerre vadul, mint a veszett állatok, neki rontottak az építési anyagoknak, a készleteket szétrombolták, a fákat összevagdalták és felgyújtották. Képzelhető a szegény hívek s pásztoruk leveretése. Orvoslásért a fejedelemhez folyamodtak. Hasztalan Cserei így ir e dologról: ((Megtanította volna őket, ha Rákóczy György vagy Báthori Gábor lett volna a fejededelem, de a szászok alattomban egynehány ezer forint-