Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-02-05 / 6. szám

minden bibliai alapot nélkülöz. (Pedig szerző ennek ellenében idézi többek közt I. Kor. 7. részének 8., 32—33., 38. verseit.). Ellenben — úgymond — a római egyháznak számtalan embere van minden nemből, kor-, és rangból, kik Isten s felebarátjuk iránti szeretetből szegénységet, nőtlenséget fogadtak s minden földi ja­vakról lemondtak, köztük oly alakok is vannak, kik mindenkor mint nemünk díszei csodálatot fognak kel­teni ; én csak egy boroméi Károlyt, Xaveri Feren­cet, egy szent Erzsébetet, szent Terézt stb. emlí­tek meg. Szilárdan ragaszkodik a szentírás betűihez és az egész szentíráshoz. Ily thezissel ugyan derekasan befizet magának a róm. kathol. egyház védője. A »betű«-hez ragaszkodást természetesen arra használja, hogy kima­gyarázza, miszerint »Péter az egyház alapja«; kiokos­kodja ennek segítségével az utolsó kenet irásszerűségét, a »hagyományhoz való hűséget«, megtámadja a hit ál­tali megigazulás tanát azzal, hogy Jakab levelére támasz­kodva, kérdi: »Mit tett azonban Luther, hogy e sza­vak bizonyító erejét kikerülje ? Sz. Jakab levelét »szalma« levélnek nevezte, mely szerinte oly modorban van irva, hogy egy apostol jellegét sem viseli magán. Vállalkozik a képtelenségre is, hogy Szűz Mária gyakori üdvözlését és magasztalását kimagyarázza Luk. 1—48-ból: »Ime mos­tantól boldognak hirdet engem minden nemzedék.« A középső tisztító helyet (a purgatoriumot) abból magya­rázza ki, hogy az idvezítő maga is beszél bűnbocsánat­ról a más világon (Máté 12 — 32) és hogy Pál apostol beszél a megmenekülésről az itélet napján, mint tűz ál­tal. (1. Kor. 3 —15.) Istenitisztelete a mily változatos, ép oly épületes. Sokra vezetett volna a kihagyott cikkek ismertetése, de általán elmondhatom azokról, hogy vagy felületesen vannak kifejtve, vagy merész, de meg nem okolható állításokkal teljesek. Az ide iktatott cím alatt találkozunk a merész állításoknak ily példájával, mikor az állítólag néhai protestáns pap így szól gyermekeihez : »A prédi­káció hidegen hagyhat, eredménye édes-kevés lehet; a mise mhidig felgyújtja a szivet, megvilágosítja, megtisz­títja, vigasztalja és erősíti a benső embert. El kell ismer­netek, hogy ebben a katholikus egyháznak rendkívüli előnye van velünk protestánsokkal szemben.« A változatosságra nézve ezt mondja: »A mise másképen van vasárnapon, másképen az Űr ünnepein, másképen valamely Mária-ünnepen; változik, ha \ala­mely szent vagy halott emléknapját ülik meg, vagy ha azt az összes halottakért ajánlják fel.« »Azután az egy­háziév oly gazdag az Úr és szentjeinek tiszteletére ren­delt ünnepekben, hogy vele szemben a protestáns való­ban szűkölködőnek tűnik fel.« Az egyház szelíden itél a más vallásűakról. Termé­szetesen hallgat a protestánsok üldözéséről, csak annyi­ban céloz rájok, hogy mondja: »Az egyház azokat, kik őt wbabyloni kéjhölgynek«, a pápát pedig »Antikrisztus­nak« nevezték, eltaszitá magától, a büntetéseket azon­ban, melyeket akkor a polgári törvénykönyv írt elő, a világi hatóság foganatosította. Az egyház és állam akkori benső viszonya folytán az egyik ellen intézett támadás a másikat is érinté.« Bekoronázza végül a római egyház iránti szerete­tét e nyilatkozattal: »Még más dolgok is tetszenek ne­kem a római egyházban így pl. az, hogy az egyház feje őrködik az irodalom fölött és azon könyveket, melyek a hitet és erkölcsöket veszélyeztetik, jegyzékbe veszi, hogy a hívőket azoktól távol tartsa. II. A másik kis munka, melynek címe: „Aus de ni Tagebuehe eines eonvertirten Priesterse jeligével van ellátva: »Ezetéza — Heüréka«, és áll 9 napi naplói fel­jegyzésből, egy ajánlásból és egy végszóból. Az első naplói nap 1870. november 6-ka. Ezen első cikkben leírja, hogy e napon lépett és vétetett be az evang. egyházba s az isteni kegyelem mellett hálásan emlékszik meg Sch. lelkész házáról, melyben négy hóna­pon át készült e lépéshez. Az oltárt, mely előtt állt, körülvette a gyülekezet tisztes presbvteriuma s ott megfelelt a hozzá intézett kérdesekre, melyek szerint megfogadta, hogy hit dolgá­ban a szentírás leend számára a legfőbb tekintély, vala­mint az ev. egyház hitvallási iratai lesznek hitének sza­bályozói ; úgy szintén, hogy az evangyéliomi hit szerint fog élni és halni. Mindezeket mondja, teljes meggyő­ződésem szerint megfogadtam, mint őszinte vizsgálódá­som eredményét, nemcsak eszem meggyőződésével, ha­nem szívem legélénkebb örömével is. „Egyedül Jézus, soha többé más mest.r ne legyen é'etcmnek jelszava", ezt jegyzi fel mint e nap jelmondatát. Második cikkében (nov. 17.) gyönyörűén ecseteli hitének minőségét. »A valódi egyesség a hitben azon hitbeli bensőségből^ származik, mely az ev. keresztyént kiválólag jellemzi. És épen ez az, melylyel Isten kegyelme legtöbb kételyemet legyőzte, ugyanis azon belátás, hogy az evangyeliomi hit a keresztyént közvetlenül, mintegy odaviszi Istenhez, miként a csecsemőt viszik a szerető anyához. Semmi sem tolúl itt kettejök, Isten és ember közé, semmi pápa, semmi tanítói rend és semmiféle szent, teljes szabadsággal, közvetítés nélkül, nyújthatja ki kezét az ev. keresztyén az irgalmazó kegyelem után ; számára ez biztosítva van, csak ne akarja visszautasítani.« »Mennyire holt és hideg ezzel szemben a kath. egyház tana ! A »keresztyénnek eme vigasztaló bizalmát, hogy ő valóban Istennek gyermeke, ah mennyiszer és mily hőn kívántam meg azelőtt és soha nem juthattam hozzá. Mitsem használt önmegtagadásom és önkinzá­som, bár mennyiszer róttam azokat magamra önként vagy rovattam azokat magamra gyóntató atyám által. Gyóntatom előtt bűnösségem nyomorának felisme­rése folytán, sok keserű könnyet hullattam anélkül, hogy az Istenhez szabad járulhatás tanát valaha teljesen felismerhettem volna. Sok olvasót leimádkoztam, szám­talan teljes búcsút szereztem meg magamnak, megtettem az exercitiumokat, buzgón és híven végeztem a minden­napi breviáriumi imádságot és ezeken felül zarándok utakat tettem és más áhitatossági gyakorlatokat végez­tem, csak hogy ezek segítségével csatlakozhassam az Úrhoz. Szívesen kerestem istenes egyének, kiváltképen szerzetesrendiek társaságát és annyira vágyakoztam Isten­ben való igaz élet után, hogy több ízben közel voltam ahoz, hogy a világról lemondva, zárdában végezzem be életemet. Szorosan ragaszkodtam az Isten anyjához és azon kedvenc női szenthez is, kinek élete folyása kivá­lóan tetszett és mintakép gyanánt szolgált nekem. Esdve fohászkodtam hozzájok reggel és estve, hogy közbenjá­rások útján onnét felülről nyerjek segedelmet. Mind hiába. Annál inkább éreztem méltatlanságomat; de a helyett, hogy megnyomorgatott szívembe azon örvende­tes bizalom költözött volna, hogy Jézus Krisztus érde­meért bűneim bocsánatát várhatom, elfogott a félelem és rettegés, Ínségem nagyobb lett, mint azelőtt volt és újból kezdődött á hasztalan küzködés.« Áttér azután e szentek segítségül hívásának tanára.

Next

/
Thumbnails
Contents