Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-12-16 / 51. szám

leend« (90. 1.) »Oh! mi üdvösségünknek Istene! ha ez ifjat most az örökkévalóság hazájában jó atyja majd átöleli s ketten néznek alá itt e földön hagyott kedveseikre, hallgasd meg imádságukat, midőn Jézus által reájuk áldást könyörögnek« stb. (94. 1.) »S ha majd testvérével összeölelkezik, egyesítsék testvéri szent imájokat az Úr trónja előttit (104. 1.) »És mi hiszszük, hogy te, ki meghallgatád a földről hozzád emelkedő fohászt, mely az oda költözött hű nőnek s jó anyának örök boldogságaért esdekel, meghallgatod az égi lélek imádságát is, mely e földön hagyott kedvesekre tőled vigasztalást és áldást könyörög.« (139- 1.) »Ha most már a kiszenvedett édes atya trónod előtt hű nejével együtt imádkozik, hallgasd meg őket s tedd boldoggá a jó leányt« stb. (151. 1.) »Te pedig férjeddel egyesült imában Jézus által küldj áldást reájok« (155. I.). »A jobblétre szenderült édes anya trónod előtt emlegeti, könyörögvén reájuk amaz áldásodat, melyben a hű gyermekeket már e földön részelteted.« (237. 1.) Teljesen tudom méltányolni azon, a szülői végtelen szeretetből fakadó s abban gyökerező felfogást, mely gyermekét ártatlannak tartja. De vagy az eredendő bűn szigorú dogmája, vagy a szeretetnek édes sejtése; mert a kettő így egymás mellett nem állhat meg. Ismerem s értem ama psychologiai jelenséget, a mely szerint az ember magát élő közösségben szereti tudni azokkal, kiket e földön szeretett s az üdvözült lelkeket az Ur trónja előtt tudván, szereti azt képzelni, hogy azok könyörögnek érette; hiszen a róm. katholicismus az emberi gyengeségeket és lélektani mozzanatokat nem hagyta tekintet nélkül dogmái megalkotásánál, különben már rég elmosta volna az egész institutiót az idő. Azonban, ha mi is e primitív nézeteknek adunk kifejezést, míg féllábbal a romanismusba lépünk át, addig saját confessiónknak. épen egy speciális felfogásához leszünk hűtlenek, mely felfogás pedig ép e kérdésnél a tiszta bibliai nézet. Én magam nyíltan és őszintén, teljes lelkemből annak az elvnek vagyok híve, mit a Helv. conf. előszavában maguk a hitvallás készítői is kifejeztek, ekként: azoknak, kik Isten igéjéből minket üdvösbekre tanítanának, készek vagyunk helyet engedni s hálásari engedelmeskedni az Úrban, a kinek legyen dicséret és dicsőség" — és »Csak azt ismerjük el a szentírás helyes és sajátképeni magyarázatáúl, mely magából a szentírásból vétetik (t. i. azon nyelv természetéből, melyen íratott, a körülményekből és más hasonló vagy különböző, több és világosabb szentírási helyekből magyaráztatik, mely a hit és szeretet szabályával megegyez és az Isten dicsőségére és az emberek üdvére kitűnő hatással van« (Helv. conf. II. 1. §.); és e mellett feltétlenül fenntartandónak hiszek és vallok minden speciális, jellegző kálvinista institutiót, sőt meggyőződésem, j hogy ennek van igazi jövője. Ez a hitem ez a meggyőződésem azonban nem kényszerít bele oly következetlenségbe, minőbe sokszor belekerül a nálunk exclusivitását minden áron fenntartani akaró hitelviség. Mit beszélünk „hitelviségrőlmikor következetes dogmatikai hittudat sincs kifejlődve, hanem egyik kérdésben orthodoxok, a másikban a modernnél is modernebbek 1 vagyunk ?! Tisztelettel hajlok meg a hitelviség, a confessiókhoz való feltétlen ragaszkodás előtt, ha az következetes s vele élő hitet tud támasztani és viszont nem rokonszenvezek a modernismussal, mihelyt ez következetlen s a hitet rontja le. Ennyit e kérdésben elfoglalt álláspontom tisztázására, nehogy félreértessem! Sapienti pauca! A második kiadáshoz adott előszóban azt mondja szerző, hogy miután az első kiadásnál »egyes költői képek ellen némelyek dogmatikai tekintetben tettek kifogást, ezeket másokkal cserélte föl« — engedje meg szerző, hogy most én lehessek az »a nén;ely«, a ki kérje, hogy egy következő kiadásnál a fentebb megjegyzett helyek másokkal helyettesíttessenek, s ne engedje magát elragadtatni az, a ki oly felséges imákat tud irni, mint a világtalan öreg, a nyomorék, az öreg tanító, a buzgó egyháztanácsos, a tanár, a szülésben elhalt ifjú nő, a vizbefult ifjú és a jótékony elmebeteg, úri nő felett mondottak. A művet melegen ajánljuk a lelkészi kar becses figyelmébe. Kenessey Béla. BELFOLD. Nyilatkozat a Protestáns Irodalmi Társaság ügyében.*) A magyar református egyház Egyetemes konventje 1886-ban (októberi 66. sz. végzés) azon elvet fogadta el, hogy egy protestáns irodalmi társaság létre jöttét „a két testvér evangelikus felekezet közreműködésével kívánatosnak tartjaA debreceni református egyháztanács és egyházmegye közgyűlései hasonló tartalmú határozatot hoztak. És mégis, mindezen egyházi hatóságok ellenére, az Irodalmi Társaság első alakuló gyűlése Budapesten (1888. ápr. 16.) túllépve a megbízatás körét, a két testvér evangelikus felekezethez nem tartozó unitáiiusokat is felvette a társaság tényezői közé. A köz öröm és lelkesedés tüze azonnal elaludt, az egyház öntudata felébredt. A közmegdöbbenés közepett a sértetlen alapelveken nyugvó egyházi öntudatnak a tiszántúli református egyházkerület debreceni gyűlése (1888. máj. 1.) adott világos és határozott kifejezést, midőn a konvent álláspontjára helyezkedve, végzésileg kimondta, hogy a) »saját híveinek, lelkiismereti aggodalmainak megnyugtatására az unitáriusokkal együtt működést elvileg nem helyesli, b) ezen nyilatkozatát az irodalmi társaság végleges szervezésekor kellő figyelembe kivánja részesíttetni, és c) további elhatározását e nyilatkozat eredményétől teszi függővé. Azóta hónapok teltek el, s az elvi állásponthoz ragaszkodók megnyugtatására mi sem történt. Mély érdeklődéssel tehintettek tehát az Irodalmi Társaság ideiglenes végrehajtó bizottságának f. é. nov. 16-án, Budapesten tartott ülésére, de az semmi tájékozást és világosságot nem lövellett e tekintetben szét, mert a lapok egyhangú tudósítása szerint, az égő elvi kérdésről nézetét közre nem adta, felállította ugyan a december i8-ra egybehívandó véglegsen szervező gyűlés sorrendét, de ez elvi kérdés abban említve nincs. A nyugtalanság tehát nőttön nő. A zárkózottság, az az a nyiltság hiánya mereven ellenkezik a református egyház természetével, mely a szabad szónak és egyenességnek barátja. Hogy tehát a csendes várakozás és türelmes hallgatás félre ne magyaráztassék és a divatossá válni kezdő, bevégzett tények érve ne vettessék ellenünk, a szervező gyűlés megnyílása előtt, mintegy az utolsó óra közeledésekor, a hit és jog elévülhetetlen és elnyomhatatlan érzelmének nyilt és egyenes hangot adni e uyi*) E szomorúan érdekes Nyilatkozatot, mint a jelenkor egyházi események egyik jellemző adatát közli a Szerk.