Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-01-29 / 5. szám

vagy magában az illető tényben, vagy azon osztályban, melybe soroztatott, találni fogunk még mindig egyegy megmagyarázhatlan sajátosságot, amelynek magyarázata végett kénvtelenek vagyunk egy még általánosabb osztályhoz folyamodni s így tovább. Az a kérdés, hogy ez a folyamat határolt-e vagy határtalan ? Azon felvétel, hogy ezen processus határtalan, ha ugyan akadna ezen önmagában képtelen elméletnek védelmezője, már magában foglalja azon állítást, miszerint a végső magyarázat elérése a lehetetlenségek közé tartozik, miután az ahhoz jutásra végetlen idő kívántatnék. A mi a másik felvételt illeti, a mely szerint ezen processus véges, (oly következtetés, melynek helyes voltát bizonyítja már az általunk hozzáférhető megfigyelő sphaera végessége is, azonkívül még inkább azon körülmény, hogy az általánosságok száma kiterjedesök növekedtével folyton fogy), ebben is ki van fejezve, hogy a legfelső lény nem megfogható. Mert ha a természet titkaiba való mélyedésnek útja a speciális igazságoknak általános s ezeknek még általánosabb igazságok alá való sorolása : abból nyilván következik, hogy a legáltalánosabb igazság, mivel ezt még általánosabb alá sorozni nem lehet, okvetlenül megmagyarázatlan marad. Ennélfogva a magyarázat s a megmagyarázható okvetlenül a megmagyarázhatlanhoz vezet. LIasonló eredményhez jutunk a gondolkodási processus elemzése által, a mint az subjective a tudalomban végbe megy.*) Ugyanis a tudalom minden teljes actusához a különbség és relátió mellett még egyneműség, egyarántosság is kívántatik. Mielőtt valamely lelki állapot gondolattá alakulni, vagy az ismeret egy részévé válni képes volna, nemcsak az kívántatik meg, hogy felismerjük, miszerint az más lelkiállapotokkal, melyekkel az egymásutániság által lép kapcsolatba, különbözik, hanem az is, hogy felismerjük, miszerint az egynemű bizonyos megelőző lelki állapotokkal. A változások ama szerves egymásutánja, mely a gondolkozást képezi, ép úgy folytonos integrátiót, mint félbeszakítás nélküli differentiátiót involvál. Ha a tudalom minden új affectiója olyan gyanánt fogatnék fel, a mely az előzőkkel bizonyos fokú ellentétben áll; ha csak oly benyomások sorával rendelkeznénk, a melynek mindegyike úgy, a mint keletkezett, az előzőktől csupán különböznék; az esetben a tudalom teljesen khaotikus volna. Hogy azon rendezett tudalom létrejöhessen, a melyet értelemnek nevezünk, szükséges, hogy minden új benyomást más-más előzőleg előfordult benyomások sorába helyezzünk. A successiv lelki állapotokat épúgy, mint a köztök fennálló successiv relatiókat osztályoznunk szükséges s az osztályozás nemcsak abban áll, hogy a különbözőket elválasszuk, hanem hogy a hasonlókat csoportosítsuk. Ép így a végső okot, a végetlent, az absolutot okvetlenül osztályoznunk kell, ha megismerni akarjuk; hogy azt egyáltalán gondolhassuk, ez vagy amaz osztályhoz, jelleghez tartozónak kell gondolnunk. Lehet-e most már az egynemű bármi olyannal, a miről érzéki tapasztalatunk van ? Nyilván nem. A teremtő és teremtett között oly különbségnek kell lenni, mely a teremtett különbségein messze túl megy. Az, a mi ok nélküli, nem hasonlítható össze az okozattal: a két fogalom egyezhetlen ellentéte már nevükben ki van fejezve. Avagy talán a Reale, habár a végeshez való osztályozása gondolhat*) Itt következik Spencernél Hamilton és Mansel idevonatkozó elméletének ismertetése s illetve idézése, a melyet azonban e helyen közölni szükségtelennek tartok, a mikor ezen kérdésnek, az ismeret relativitása kérdésének tárgyalása úgyis kissé hosszadalmassá vált, s azt magának Spencernek tárgyalása is eléggé kimeríti. lan, gondolhatóvá lesz az önmagával egy osztályba való sorozás által ? Ezen felvétel ép oly képtelen, mint a másik. Ugyanis ez a végső ok, a végetlen, az absolut sokaságát előfeltételezi, a mi önmagának mond ellent. Miután tehát a feltétlen sem a korlátolt bármely formájával, sem más korlátlannal egy osztályba nem sorozható : ennélfogva egyáltalán nem classifikálható. És tegyük hozzá, hogy ha az nem ismerhető meg, mint ilyen vagy olyan, akkor egyáltalán nem ismerhető meg. Még egy más szempontból kiindulva is eljutunk ugyanazon nagy igazsághoz. Ugyanis ha a helyett, hogy értelmi képességünket directe vizsgálnánk meg, a mint a gondolkodás tényében, avagy indirecte, a mint a szavak által kifejezett gondolatokban nyilvánul, a lélek és a világ között levő összefüggést vesszük vizsgálat. alá : ugyanazon következményhez jutunk. Nevezetesen az élet — ha annak lényegét alapos kutatás tárgyává tesszük — minden megjelenési alakjában, ide számítva az értelem legmagasabb formáit is, a külső és belső viszonylatok folytonos alkalmazkodásában áll; a miből következik, hogy ismeretünk lényegileg relatív kell, hogy legyen. A legegyszerűbb észrevétel abban áll, hogy a subjectiv állapotok közt oly viszonylat jő létre, mely az objectiv agentiák bizonyos viszonylatának felel meg; a folytonosan bonyolultabb észrevétek abban állanak, hogy a lelki állapotok között bonyolultabb viszonylat jő létre, mely a külső agentiák bonyolultabb viszonylatának felel meg: ezen állapotok, ezen agentiák maguk ennélfogva nyilván sohasem tehetők megfoghatókká, mert mindig az egyneműek és sohasem a különneműek egymáshoz való viszonyával találkozunk. Es itt helyén van megjegyezni, hogy csak az, a mire az értelem korlátolva van, bírhat érdekkel értelmünkre nézve. Az általunk elérhető ismeret egyúttal az egyetlen ismeret, mely hasznunkra válhat. A belső és külső folyamat megegyezésének fenntartására, a mi ránk nézve az életet képezi, s egyúttal az eszközt az élet további fenntartására, csak az kívántatik, hogy a ránk ható agentiákat együttiségükben s egymásutánjukban, nem pedig belső lényegök szerint ismerjük meg. Ha x és y külső tényeket, ráhatásokat, a és b pedig a megfelelő belső állapotot jelölik, nekünk csak annyira van szükségünk, hogy tudjuk, miszerint a és b-nek s a köztök fennálló relatiónak folyton x és y és az ezek között fennálló relátió felel meg. Teljesen közömbös reánk nézve, hogy a és b x és y-nal respective egyenlők e vagy nem. Ha valóban identikusak volnának is, annak tudata által a legcsekélyebbet sem nyernénk, valamint teljes különbözőségök felvétele sem hátrányos tudásunkra nézve. Azonban még mindig fennmarad a kérdés, hogy vájjon mit állíthatunk arról, a mi az ismeretet fölül múlja ? Vájjon mi kizárólag a phenomenáliák ismeretére vagyunk-e korlátozva ? Vajon ezen vizsgálat végeredményét az képezi-e, hogy a relativen kívül szellemünkből mindent kizárni vagyunk kénytelenek ? Avagy okvetlenül kell hinnünk valamiben, a mi a relativen túl fekszik ? A tiszta logika felelete ezen kérdésekre az, hogy értelmünk határoltsága által feltétlenül a relatív birodalmára vagyunk korlátolva és hogy mindaz, a mi a relativot túlhaladja, csak mint tiszta tagadás, mint nem existentia gondolható. »Az absolut csak az elképzelhetőség puszta negatiója gyanánt gondolható«, állítja Hamilton. »Az absolut és a végetlen«, mondja Mansel, »ennélfogva, miként az elképzelhetlen és az észrevehetetlen, nevek, melyek nem a gondolkodás vagy tudalom tárgyait jelölik, hanem éppen azon feltételek hiányát