Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-10-21 / 43. szám

viselőház elé. E javaslatban arra szóllíttatik a kormány, hogy törvényjavaslatot készítsen, melylyel »az egyházaknak és közegeiknek az iskolai vallásoktatás vezetésére vonatkozó joga ismertetik el.« »Főpontokként a következők vétetnek figyelembe : a) néptanítói hivatalra csak azon személyek hívhatók, kik ellen az egyházi hatóság egyház-vallásos tekintetben semmi kifogást nem tett (már egy korlátlanság !). Ha pedig később emeltetik oly kifogás, akkor a tanítónak nem engedélyezhető többé a vallásoktatás (tág tere az önkénynek!). b) A népiskolai vallásoktatásra jogosultak kijelölése kizárólag az egyházi felsőséget illeti, c) A vallásoktatással megbízott egyházi közeg fel van jogosítva arra, hogy saját belátása szerint vagy maga intézze a tantervben kijelölt vallásoktatásr, vagy a tanító vallásoktasásánál jelen legyen, ebbe beavatkozzék és a tanítónak utasításokat adjon, melyeket ez követni tartozik (hát a methodika ? !). d) Az egyházi hatóságok kijelölik a vallásoktatásra és a vállásos gyakorlatra szolgáló tan- és kézikönyveket, a tantervszerű vallásoktatási tananyag terjedelmét, tartalmát és osztályok szerint való elosztását.cc (Pl. a sz. Istvántársulati katekizmust az I. és II. elemi osztályba ?!) E pontokra a Reichsbote írja : »£ határozatok alapján a katholikus pap pöffeszkednék az iskolában és kénye-kedve szerint intézkednék anélkül, hogy az állami iskolakormányzattal törődnék.« »Azzal az iskola minden szervezése át van törve, és minden a pap, illetőleg az egyházi előljáró önkényére fektetve« stb. »Különben Windthorst javaslatának legcsekélyebb kilátása sincs helyeslésre, sem a kormány sem a képviselők részéről. Míg a conservativ pártnál is erélyes ellentmondásra talál. Dr. Goszler miniszter ma is ezt kiálltja azon uraknak: »Mig én a mai állásomat elfoglalom, nem fogom engedni, hogy az iskola azon helyzete szenvedjen, melyet eddig elfoglalt.« (Rheinische Blátter). A »Paedagogische Studien« egyik értekezője méltán szólal fel következőleg : »A keresztyén szellem, hála Istennek, ma már nincs kizárólag itt vagy amott; az most elkülöníthetetlen alkatrésze a mi kultúránknak, a német nép közös vagyona annyira, hogy sokan, kik külsőleg az egyházhoz nem ragaszkodnak is, többet bírnak azon szellemből (ha öntudatlanul is), mint egynémely zelotikus hitvallók. Azért vagy csak phrazis, vagy magától értetődik, hogy ifjúságunk nevelése szükségképen keresztyén szellemben történjék.« A Windthorst-féle javaslattal rokon a Lichtensteinféle Bécsben (már 60 cseh tanító is ellene nyilatkozott és 10,000 német-ausztriai tanító képviselőinek márc. 29-diki gyűlése.) Ez a reáliákat háttérbe szorítja. Jellemző s különösen hangzó pontja az 5. és 6. §: »A szülőknek vagy helyetteseiknek nem szabad nevelés és tanítás nélkül hagyniok tanköteles gyermekeiket vagy gyámoltjaikat. De nem kényszeríthetők arra, hogy a tankötelezetteket oly nevelésnek s tanításnak vessék alá, mely vallásunk tanaival nem egyezik« (tüntetőleg tág körülírás 1000 viszaélés javára). »A vallástanítás és vallásos gyakorlatok gondozása, vezetése és felügyelete a népiskolákban és tanítóképzőkben az egyháznak illetőleg a vallástársulatnak feladata. Egyúttal az egyház társfelügyelő az egész iskolában, az iskola nevelési feladatánál fogva.« Ha elfogulatlan ember e pontokat megfontolja, nem tudja, mi több bennök: tudatlanság-e vagy rosz szándék. Ugyan mennyi ismeret volna kizárandó az iskolából némely egyház »tanai« kedveért? (még a Föld mozgása is!); lehetséges-e a tanítás nevelés nélkül, s ezt csak az irányozhatja-e, kí a nevelés-tanítás elméletével s gyakorlatával alig foglalkozott ? végre melyik világi felügyelet az manap, mely az iskola nevelési feladatával nem törődvén »társfelügyelői« gyámságra rászorul ? Feleletet bajosan adhatna Lichtenstein 111* és pártja. Ennyi elég a tanügy sötét vonalaiból. A nevelés elveinek és harcosainak még hosszas kitartással kell küzdeniök, hogy e vonalak gyérüljenek és eltűnjenek. Hogy tanügyünknek és tanítóink működésének számos fényoldala is van, azt jelenleg csak elismerőleg szabad kijelentenem, de fejtegetnem nem lehet. Fabriczy János. KÖNYVISMERTETÉS. ,, Magyar Kalliopé(

i

202 egy, két és három szólamű egyházi és világi énekek szemelvényes gyűjteménye, középiskolai és magánhasználatra szerkesztették Deák Gerti ev. ref. kuntanodai rendes tanár és 3Iakai Jenő ref. kántor-tanító. Áz erdélyi ev. ref. egyházkerület állandó igazgató-tanácsa által engedélyezett és ajánlott segédkönyv.*) Ára egy forint. Kapható szerzőknél Szászvároson. Méltó okunk van őszinte örömmel és elismeréssel üdvözölni Deák Gerő és Makai Jenő urakat, midőn őket úttörő munkálkodásuk egy becses bizonyítékával, a konventi tanterv keretébe illő énektani segédkönyvvel látjuk a nyilvánosság terére lépni. Szerzők érdemében osztozik az erdélyi egyházkerület is, e becses műnek engedélyezésével és ajánlásával, annak az erdélyi tanintézetekben kelendőséget biztosítván. A mi már a művet közelebbről illeti, a „Magyar Kalliopé" egyházi és világi énekek cím alatt két részre oszlik. Az első rész tartalmaz 16 dicséretet, 18 zsoltárt, 10 chorálszerű imát és 7 gyászdalt, a második rész 15 nemzeti dalt, 125 népdalt (ezek közül hét nem hazai termék), 7 bordalt és 5 indulót. A beosztás tehát természetes, világos és könnyen áttekinthető. A 151 világi műből álló második rész azonban tetemes túlsúlyra jutott az 51 számból álló első rész felett. De e külső aránytalanságot csak hamar feledteti velünk az énekműveknek tisztult műizlésről tanúskodó igen szerencsés megválogatása. A zsoltároknál és dicséreteknél az erdélyi énekeskönyvre volt főtekintet. A nemzeti dalok közt a hymnuson, szózaton s több ismert és kedvelt hazafias dalon kiviül ott találjuk a lengyel, német, angol és osztrák néphymnust s a marseillaise-t. A népgyüjteményben élénk változatosságban a nép költői szelleme nyilvánulásainak valódi gyöngyeit találjuk. Látszik, hogy szerzők birtokában vannak mindama népdal és karénekgyüjteményeknek, melyek a közeli években is elég tekintélyes számban adattak ki. A tőről metszett népdalokon kívül Egressynek, Simouffynak és Szetirmaynak, népdalirodalműnk e kitűnőségeinek számos szerzeményeivel találkozunk. Halhatatlan Arany Jánosunk is képviselve van három dallal. Csak sajnálni lehet, hogy még egy pár mély érzelmű dala Aranynak, mint például az »A toronyban delet harangoznak« és »A hegedű száraz fáj a« kezdetűek, melyek forma tekintetében is bátran kiállják a versenyt a közlőitekkel, nem vétetett fel a gyűjteménybe. A népdalok hangnemi sorrendben követik egymást, azért szerettük volna, ha a 164—183. szám alatti dalok is az illető hangnemeknél *) E két könyvismertetést, melyek zenészetileg is eltérnek egymástól, paedagogiai szempontból pedig elvi ellentétben állanak, egyszerre kapta és együtt is közli a Szerkesztőség. A zenészeti részhez — nem lévén szakértők — magunk sem szólunk, mástól sem közlünk észrevételt, mert az két oldalról is meg van világítva. De a kérdés paedagogiai részét nem hagyhatjuk helytelenítő szó nélkül, tejesen osztván Didimus nézetet, meiy a közölt versekről azt tartja, hogy azok mora ja nem gyermekeknek való. Szerkesztő.