Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-09-30 / 40. szám

a konvent által megküldött mintákat, olyan módosítással, hogy azok mozgó lapok alakjában készíttessenek, a lelkészi hivatalnak segédkönyvei legyenek, s az abc minden betűjével új sorozat számot nyerjenek. Kötelező erővel azonban a jövőre nézve se bírjanak. Az utolsó, ötödik napi ülésen apró ügyek, díjlevelek, csereszerződések, felebbezések nyertek elintézést. Ezen, az ülésen főt. püspök úr nem jelenhetvén meg, levélben üdvözölte a szétoszló egyházkerületi közgyűlést és elnöktársát, mélt. Vállyi Jánost. (Z—y.) KÜLFÖLD. Külföldi egyházi szemle. i. Az „Evangyéliomi szövetség" köréből. Nevezett szövetség II. egyetemes közgyűlését aug. 12—14. napjain a tevékeny rajnai tartomány Duisburg nevű városában tartotta. E közgyűlésen, melyen az egyes tartomány egyházak fiók-egyletein kívül a bonni, halle-wittenbergi straszburgi, tübingai és jénai egyetemi küldöttségek is megjelentek, több mint 1000 követ jelent meg, s fontosabb mozzanatai megérdemlik, hogy azokat hiteles tudósítások nyomán mi is figyelemre méltassuk. Jól jegyzi meg e napokról Beyschlag, az »Ev. szövetség« eszméjének egyik lelkes megpendítője »Deutsch-Ev. Blátter« című folyóirata legújabb füzetében, hogy azok az evangy. protestantismus örömnapjai voltak, a melyek bizonyságot tettek arról, hogy az »Ev. szövetség« áldásos ügye mindinkább tért foglal a prot. közgondolkozásban, oly annyira hogy a frankfurti I. egyet, közgyűlés óta a szövetség 30 ezer taggal szaporodott, úgy hogy ma már tényleg minden megtámadtatása dacára, 40 ezer tagot számlál. Jó volna e számot nekünk is megfigyelnünk, kik egy hasonló célú s hasonló viszontagságoknak kitett egyletnek, társaságnak megalakításán fáradozunk! A megnyitó beszédet gróf Wintzingerode, az egyletnek buzgó egyet, elnöke tartotta, a melyben a legközelebbi szomorú német viszonyokra, Frigyes császár elhunytára, a solingeni esetre s a Trümpelmann-féle Luther-darabnak berlini tilalmára utalt, s mely utóbbi két eset egy külön resolutiónak is tárgyát képezte. A gyűlésnek kimagasló pontját Beyschlag tanárnak „Az igaz és hamis türelemről" című, s az általa szerkesztett »Deutsch-Ev. Blátter« legujabbi füzetében egész terjedelemben közölt jeles előadása képezte, mely oly nagy fokú lelkesedéssel találkozott, hogy a gvülés annak külön megvitatásától elállott. Két körülmény — úgymond Beyschlag — indít arra, hogy e themáról gondolkozzunk: mindenekelőtt a világnak legtürelmetlenebb hatalma, a Róma elleni küzdelem, mely ellen az igazságtalanság hasonló fegyverével a Krisztusért nem szabad s nem lehet küzdenünk, s a sok gyengeség, engedékenység és közönyösség, a melylyel a német protestántismusban találkozunk, a melyet Beyschlag »tudatlan árulás«-nak nevez, s mindez a türelem szép és szent nevében ! A türelem nem tagadja meg a saját nézetet, sem a más nézetének megcáfolhatását, természetesen az igazság s a szeretet fegyverével. Türelmet kell gyakorolnunk a magán- erkölcsi- jogi és vallási élet terén, főleg az utóbbin, mivel a vallás benső valami. Vallásos türelmet nem gyakorolt sem a pogányság, sem a zsidóság, mely utóbbinak türelmetlensége jogilag véve az üdvözítő halálát kívánta meg. A türelem alapítója Krisztus, a mennyiben az Istenszeretet gondolata minden kényszer-hatalmat, octroyálást kizár. Az apostolok is hangsúlyozták, hogy testvéreink gyengeségét hordozzuk, azonban csakhamar nagy fordulat állott be a türelem dolgában. Az egyház az antik türelmetlenséget örökölte s vészteljes szövetségre lépett az állami hatalommal s annak törvényeivel. 385. folyt az első eretnekvér, s szinte megbotránkoztak azon, a midőn Ambrosius püspök a gyilkosoktól az egyház közösséget megtagadta. A pápaság azonban — hierarchiai világállammá fejlődvén — csakhamar az eretnekek üldözésének, égetésének, kínzatásának jogát vitatta, s hiába kisérti meg a a modern jezsuita történetírás az inquisitió rémeit az állam terhére róni, mely úgyis csak az egyháznak rendőri hatalmaként tekintetett. Az egyházi államban az inquisitió 1542 óta tűzzel vassal pusztította az eretnekséget, s az erőszakoskodó türelmetlenségnek elve a 11 —ik századtól kezdve föl a 17-ig uralkodott. Pedig a türelmetlenség a műveletlenség jele, mely az evangyéliumot törvénynyé, az egyházat istenállammá alakítja át, mely törvényeket hoz, büntet, s a máshitűekkel mint rebellisekkel bánik. A türelmetlenség továbbá a hitnek s a személyes benső vallásos meggyőződésnek az egyház tantételeinek rendszerévé való átalakításából is ered, s a theokratikus római világállam, ama »földi istenállam^ annak jogát vitatja, mely szerint minden eltérő meggyőződést »eretnek gonoszság«-ként büntethet, mely türelmetlen fanatismus mellett az »örökös ellenség« történetének összes lapjai tanúskodhatnak. Az evangyéliumi egyház elvileg türelmes, mert az új szövetségnek alapelveire támaszkodik. Hit személyes meggyőződést jelent, és esztelenség volna meggyőződést parancsolni. Luther maga is elitélte az eretnekégetést. Igaz ugyan, hogy az evangy. egyház is Servet megégetésében, Crell elitéltetésében stb. türelmetlenséget tanúsított, azonban ezek múló jelenségek, régi római középkori felfogásból eredő maradványok voltak, s II. Frigyes, Lessing hova tovább megérlelték — s ebben jó evangélikusok voltak — a valódi ker. türelmesség gyümölcsét. A türelmesség a személyiség tiszteletében gyökerezik, mely azonban gyakran hamis jelleget is ölt. Jézus türelmessége különbözik a Pilátusétól. így gyakran ma is sok gyengeség — közönyösség — és jellemtelenséggel találkozunk a türelmességnek neve alatt, mely »tudatlan árulás« annál rosszabb, mivel Róma e türelmességet a maga részére optime elfogadja a nélkül, hogy elveiből egy jottát is engedne. A gyakorlati következtetés egyszerű dolog. Gyakoroljon az állam türelmességet minden vallási közösséggel szemben, anélkül azonban, hogy a maga létjogából valamit is engedjen. Nekünk pedig küzdenünk kell a tévelygések ellen, tévelygő testvéreinkkel szemben azonban türelmeseknek kell lennünk, s az igazságtalanság eszközeitől és fegyvereitől óvakodnunk. A tévelygések tárában lévő vaticáni aggastyánnal szemben is méltányló türelmet kell gyakorolnunk, ki igazi vatikáni fogoly. Ha azonban a pápai jubileumot csudáljuk, s a Luther-darab előadását megtiltják, vagy pedig ha az acheni szent dolgok kiállításában gyönyörködünk, úgy e jeliemgyengeséget legkevésbé sem mondhatjuk türelmetlenségnek. Nippold jenai tanárnak a szerkesztő bizottság működéséről szóló jelentése után, Weber gladbachi lelkész »A némethoni róm. katholicismus társadalmi szervezete« című tárgyról értekezett, a melynek nagyszerűsége, de másrészt kényes oldala prot. versenyre és fokozott buzgalomra ösztönöz. Végül Oncken giesseni tanár »Luthers Fortleben in Staat und Volksleben« című jeles előadása fejezte be az érdekes duisburgi ünnepélyt. Az »Evangy. szövetséget közgyűlése két resolutiót is Docsátott közre, melyek a Trümpelmann-féle Luther-darabnak- berlini megakadá-