Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-09-30 / 40. szám

ván, kegyelmednek morzsájára vágyok"; továbbá a komikus geografia, mely Európát egy szűz formájában, valóban nevetségesen adta elő, s melyben Magyarországról is kegyesen megemlékezett eképen : »Ne tágíts a szűzön, jutsz Magyarországra.« A bibliát gondosan elrejtették előlünk, de a szent zsoltárokat szórói-szóra betanították, hogy gyönyörködjünk a zsidók szép hangicsáló szerszámaiban, hegedű- és cimbalom-zengéseiben. És mi a népnevelés ma? Nem szükség elmondanom. Mindnyájan tudjuk, hogy e tekintetben nem szégyeneljük meg magunkat Európa legmíveltebb nemzetei előtt sem. Népiskolai pályámat öt év alatt 1829-ben teljesen bevégeztem s confirmatióra bocsáttattam. Ennyire terjedt azon korban a népiskolai nevelés. Atyám már hajlott korú, törődött ember volt. Két fitestvérem Sárospatakon tanult; egyik már pár éves theologus, másik most végezte be a gimnáziális pályát; de leánytestvéreim még mind cél nélkül, többnyire neveletlenek voltak. Atyám nem Ígérhetett magának hosszú életkort. Előre látta, hogy engem már Sárospatakon föl nem neveltethet, tehát elhatározta, hogy iparos pályára ad, hol néhány év múlva magam erejével is boldogulhatok az életben. Hasztalan volt testvéreim kérelme, hasztalan egy ifjúkori hű barátjának intései, ő hajthatatlan maradt, hogy engem iparos pályára ad, mihelyt a kellő életkort elértem. Egy véletlen álom határozott életem jövő sorsa felett. Élénk képzeletű gyermek voltam. Telve volt fejem vastag orthodoxiával Istenről, Jézusról, pokolról, az utolsó ítéletről s a világnak tűz által leendő elpusztulásáról, melyeket mind betű szerinti igazságoknak vettem. Kétségkívül a vallásos eszmék ezen hatása alatt egykor azt álmodtam, hogy az utolsó ítélet eljött. Észak és kelet felé már ég, föld tűzben állott, a nap arca tüzes láng volt s közelgett az égő láng felénk. Én egy tanulótársammal a templom elé futottam, hogy a csodát jobban láthassam. Ekkor megjelent felettünk a levegőben Jézus, keresztre feszítve, szelíd, mosolygó arccal, s tanuló társamnak pengő-karikákat, nekem pedig könyveket hányt le a levegőből, melyek a templom előtt levő homokban elmerültek, s mi onnan kiástuk. Gyönge idegzetű gyermek voltam. A félelem és öröm hatása alatt egészen megizzadtam. Atyám észrevette izgatottságomat s felébresztett. Ah, kedves édes atyám! mondám neki: beh kár volt, hogy felébresztett, igen szép álmom volt, s elmondtam neki különös álmomat. O nem szólt semmit almomra, de észrevettem, hogy komolyan gondolkozóvá lett, s nehán}' nap múlva egy könyvet adott kezembe, az úgynevezett Rudimentát, ezen szókkal: »Fiam! ha ezt a könyvet megtanulod egy év alatt, Patakra küldelek.« Életsorsom felett a kocka el volt vetve, s magamra bízva, hogy válaszszak. E gyermekkori álomkép oly mélyen nyomult lelkembe, hogy azt többé nem tudtam elfeledni, s annak egyes képei ma is oly élénken állnak lelkem előtt, mintha most is látnám. Sokszor gondolkoztam azóta felette : vájjon lélektanilag okadatolható-e az összefüggés e különös álom és életsorsom között; de még eddig sem a hajdankorban nagy szerepet játszott álommagyarázatokban, sem saját lelkemben nem találtam szálat, melylyel azokat logikailag összeköthetném. De arról határozottan meggyőződtem belőle, hogy az orthodox dogmák s supranaturalis fogalmak nem népiskolaba valók, mert megzavarják a gyöngébb idegzetű gyermek lelkét, mely annak nyomába s, befolyása alól még a nyugtató álomban sem talál menekülést. A Rudimenta rövid latin grammatika volt, rövid alaktannal, de annál gazdagabb szótöbbséggel, melyben az alaktan egyes részei után nagy tömeg gyökszó volt columnaliter összehalmozva, könyvnélküli betanulás végett. Nagy örömmel vettem kezembe az elavult könyvet, s jó atyám vezetése mellett egy év alatt teljesen bevégeztem. Különösen a szavakat, a mire atyám nagy súlyt fektetett, úgy betanultam sorról-sorra, hogy a columna első szava véletlenül eszembe jut, ma is eltudom recitálni. Ezután egy régi szótárból a gyökszavakat íratta ki velem, s azokat kellett szórói-szóra betanulnom, úgy, hogy midőn Sárospatakra jöttem, nagyobb szóbőséggel rendelkeztem, mint pályatársaim legtöbbike, kik már két év óta tanulák a latin nyelvet. Ezen rendszer, vagy inkább módszer, volna ma is a latin nyelv elemei tanításának legegyszerűb, de legsikeresebb módja. A hosszú nyelvtan számtalan kivételeivel, tőszármaztatásaival, nehéz példáival s mondattani elemzéseivel valóságos kínzója a fejletlen gyermeki léleknek. A sok szabály közt elvész a lényeg, a lélek figyelme elszóródik s azt sem tudja, hogy tulajdonképen mire fektesse a fősúlyt, a szabályokra-e vagy a kivételekre vagy a szavakra. így a jó tehetségű gyermek is, nem boldogulván feladatával, már itt a kezdetnél elkedvetlenedik azon nyelvtől, melyben haladását nem veszi észre 1830-ban jöttem a sárospataki főiskolába, hol szeptember 5—ik napján írattam be a főiskola anyakönyvébe az úgynevezett grammatikai, ma I-ső gymnaziális osztályba, b. e. Kálniczky Benedek, azon évi igazgató által. A gymnaziális pálya ekkor 7 évre terjedt, u. m. grammatika, inferior syntaxis, superior syntaxis, rhetorika, poézis, oratoria és logika. Ezen osztályokban köztanítóim és tanáraim voltak: az i-ső osztályban Orbán István, saját testvérem, primarius vagy juratus deák ; a 2-ikban Szabó László, primarius, később nagy-ari pap Szatmármegyében; a 3-ikban Harsányt Sámuel, később tábori pap, majd madai és apagyi lelkész Szabolcsmegyében; a 4-ikben Rákossy József, később gömöri lelkész; az 5-ikben előbb Károlyi István, humaniorum tanár, majd a 2~ik félévben Bakó Dániel gimnáziumi tanár; a 6-ikban Csorna Mihály, gimnázium tanár; a 7-ikben Majoros András, gimn., később akadémiai tanár, kikre mindenkor hálás kegyelettel emlékezem vissza. De ezek között különösen három tanítóm volt olyan, ki életem jövőjére lényeges befolyással voltak, u. m. Orbán István, saját testvérem, ki testvéri szeretettel, mondhatnám, kézenfogva vezetett be a tudomány ismeretlen világába. Másik Harsá iyi Sámuel, szenvedélyes szigorú ember, de kitűnő tanító, ki a tudomány iránti kedvet s szeretetet bennem részint szigorúsága, részint jóakaratú buzdításai által felébresztette. Harmadik Csorna Mihály tanár, mint ember, szenvedélyes és érdes volt, mint a csiszolatlan gyémánt; de mint tanár, lelkes, buzdító szónoki előadásával velőkig ható, ki bennem a tudományok iránti kedvet, szeretetet megszilárdította annyira, hogy az lelkemből többé ki nem aludt. Jó atyám már 1832-ben meghalván, számos tagból álló családom minden vagyon és gyámol nélkül maradt; de én a testvéri szeretet ápolása alatt tovább folytattam iskolai pályámat. Midőn pedig idősb testvéreim elhagyták a főiskolát, csekély ösztöndíjamból s ünnepi jótéteményekből tartottam fel magamat. Bizony ezek nehéz évek voltak rám nézve. Sokszor éheztem és fáztam. Sokszor tanultam a holdvilág és más kályhájának tüze mellett. De reményemet egy jobb jövő iránt sohasem vesztettem el. Szorgalmam nem hogy lankadt volna, sőt az évekkel együtt növekedett, úgy hogy az oratoriában már grádusomban az elsők közt foglaltam helyet. A logikában pedig, a gimnáziumot befejező végvizsgán