Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-09-23 / 39. szám

absolut, hogy mind e különböző ágak, melyek ugyanazon törzsből eredtek, egymásba fonódnak és összevegyülnek? Nagyon nehéz apologeticár készíteni ugy, hogy históriát is ne csináljunk; homiletikát irni exegesis nélkül és pastoralis prudentiával foglalkozni morál nélkül. Különösen az apologeticának nagyon különböző és igen változó helye és rendeltetése volt a theologiai épület alkotásánál. Sok tudós a practica theologiában helyezte azt el. Bárminő előnyős lenne rám nézve azon encyclopediai rendszer, melyet most rajzoltam, a jelen esetben nem volna igazam, ha ellene tiltakoznám és panaszkodnám, mert az apologetica, ez az oly szép és oly humanisticus tudomány, tanításom keretébe, a practica theologiába térne vissza. A practica theologia magába foglalná hát legalább a homileticát, pedogogicát, egyház-jogot, pastoralis prudentiát és a többször említett apologeticát. Reménylem, hogy e nagy és szép mezőnek egy részét se hanyagolom el, elkezdem azért a legelsőn, a legvonzóbban, a homileticán. A homiletica a predikálásnak elmélete. Etymologiája szerint a szónak eg}' szélesebb értelme is van, a mit azonban a szokás vagy használat a katedrai különös ékesszólásra szorított össze. 'OiiilrjTr/.rj (x&yyrj) a szólásnak, előadásnak művészete, még pedig, ha a szó jelentését és összetételét jól értem, a sokaság előtt való szólásnak művészete. Mert a ouileiv össze van téve óiiog = egy helyre és eilto — szorítom, kerítem a tömeget sokaságot. A homiletica tehát a katedrai ékesszólásra vonatkozó szabályoknak előadása. El akarom ez alkalommal mondani, hogy értem a katedrai ékesszólást, mi annak általános elve, szelleme, más felől, hogy kellene szerintem ezt az ékesszólást tanítani. * * * Az ékesen szólás általában véve, a beszéd hatalma egy sokaságon, hallgatóságon. Itt csak templomi ékesen szólásról lehet szó, mert az ékesszólás minden helyen, minden alakban nyilvánulhat. Egy költemény, egy könyv, egy leirás, egy mozdulat, sőt még a hallgatás is lehet ékesszóló. Itt hát most csak a beszéd által való ékesszólásról lesz szó. A katedrai ékesszólás lényeges vonásaiban nem különbözhetik az általános ékesszólástól. Ugyanazon elv képezi alapját, mindig a szónok lelke az, mely behat a hallgató lelkébe és magát annak urává teszi. A törvényszéki vagy parlamenti ékesszólásnak ugyanazon feltételei vannak, mint a katedrainak. Csakhogy a katedrának sajátlagos exigentiái vannak, különös~anyagot tárgyal, és különböző hallgatósághoz szól: innen vannak a különbségek az ékesszólás nemei között, mindenütt feltűnő különbségek, melyeken gyorsífn megyek át, minthogy mindenki előtt ismeretesek. Az academiainak nevezett ékesszólás, kiválóan didacticai, az mindenek előtt eszmékkel foglalkozik, melyeket ra' gyogó, mély, beható szellemi alakban mutat fel, ennek a szellemmel van dolga, nem mint a katedrai ékesszólásnak, mely kiválóan a lelkiismerettel foglalkozik. A törvényszéki ékesszólás, ép úgy, mint a katedrai, egy harc, egy szózat az akarathoz, egy felhívás az elhatározáshoz, de a formában minő különbség van ! A hallgatóságra, a jury vagy a törvényszéki birákra, a csekély vagy fontosabb tárgy mind hatást gyakorol; a beszéd mérve, rendje, felosztása pedig az előjövő eset szerint változik. Ugyanezt mondhatom a parlementi ékesszólásról. Az elérendő cél itt is az akarat megindítása egy közvetlen szavazás előidézésére; hanem ez sokszor csak heves vita után érhető el; a hallgatóság mindig kész a tetszés és nem tetszés kifejezésére, és a rögtöni replicára. Egészen más közeg az, hol a lelkipásztor gyakorolja ékesszólását; ez templomban teljes csendben, egy rokonszenves hajlamú, vagy néha csekély számú, mélyen hallgató oppositio előtt történik, mely a szónoktól egy fontos és illendő terjedelmű beszédet vár, amelynek tárgya, felosztása, élénksége egyenesen a beszélőtől függ. Tehát az általános szabályok, mindennemű ékesszólásra ugyanazok, voltakép csak egy rhetorica van, de miután a katedrai ékesszólásnak egészen sajátságos exigentiái vannak, a rhetoricának a katedrai ékesszólás alkalmazásánál e nemben külön szabályai támadnak és ezt adja elő a homiletica. Micsoda hát a keresztyén beszédnek sajátlagos jelleme ? Mi annak eleme, szelleme, természete ? Az evangéliumi beszéd, a predikatió, egy élő és megható szózat a hallgatónak vallásos tudatához. Ez a lelkekbe hatolás egy lélek altal. Ez az akarat felindítása az evangelium felé. Ez az Istentől áthatott szívnek felkiáltása, mely hívja és sürgeti a sziveket Isten felé. Én a legtiszteletreméltób tekintélyek dacára sem képezhetek más eszmét a keresztyéni ékesszólásról. Ez lesz uraim az én egész elméletem, az én egész rhetoricám, az általános elv, a honnét folynak a többi homiletikai szabályok. Nem; az ige hirdetés nem egyszerű tanítás, nem is egy istentiszleleti actus ; nem is egy ünnepélyes mód az elfogadott és vallott keresztyén tanoknak közzétételére. Az egészen más, sokkal jobb: az az érzelmeknek felébresztése, a kegyes hajlamoknak felhívása, egy harc a bűnössel, egy impulsió a mennyei atya háza felé, egy szent erőtetés a lelki országba, a mennyek országába való bemenetelre, a családatya szolgájának egy áldott, sokszor diadalmas ténye, megfelelve e magasztos parancsra, az örök szeretet eme parancsszavára: »kényszeritsd őket bejönni!« A te élő, megható, gyöngéd, szenvedélyes, szent lélek altal ihletett, hit és szeretettől áradó beszédednek erejével, a te ige hirdetésed hatalmával kényszerítsd őket bemenni. Azért uraim, ha gondolatomat egy formulába kellene szorítnom, az én kitűnő és áldott emlékű tanárom Monod Adolf szavaival ezt mondanám : »Ne prédikáljunk valamiről, hanem prédikáljunk valamiért.« Ne azért prédikáljunk hogy egy eszmét, gondolatot kifejtsünk, hanem predicáljunk azért, hogy egy benyomást szerezzünk és egy elhátározást ébresszünk. Különösen pedig a lelkiismeretre akarjunk hatni. Azt teszi ez, hogy vallásos beszédeinkből, prédikációinkból az értelemre hivatkozás, vagy másfelől a képzelet és érzelem felkeltése ki legyen zárva ? Nem, sőt ellenkezőleg : akaratunk, hajlamaink és eszméink hatalma alatt áll; és mivel a prédikátor akaratunkra céloz, gondjának kell lenni arra, hogy bennünk bizonyos érzelmeket keltsen és minket bizonyos eszmékkel áthasson. Elő fogja terjeszteni hát az evangeliumi tudományt, beszédében lesz egy didacticai rész. Hivatkozik a képzeletre, érzelemre, költészetre. A magyarázat, leirás, patheticus képek, történelmi példák, erejének elemét képezik. Csakhogy mindezek eszközök, célravezető utak, és a cél mindig a lelkiismeret. A különböző elemek vallásos beszédünknek a tisztaságnak, fontosságnak és szépségnek oly bélyegit kölcsönzik, mely azt megilleti. A harc szót is használtam, némelyek különösen szeretik e szót a predicatio drámai természetének leírására használni. De a predicátio szerintem inkább behatás (penetratio) mint harc. A hallgatók közt, kik katedránk előtt állanak, az egyik jól van disponálva és itt nincs helye , a küzdés eszméjének, hanem sokkal inkább a behatásnak; a többiek közönyösök, könyelműek, vagy ellenkezők; vannak végre kik velünk együtt munkások, azok velünk egy